Mindenképpen örülök a látogatásodnak, de sajnos tudnod kell, hogy ez a blog ezennel lezárult. Nem lesz több bejegyzés.

Ha új vagy akkor egy kis használati útmutató:

Először is elnézést kérek ha zavar a tegezés. A blog tartalma annyira személyes jellegű, hogy feljogosítva érzem rá magam.

Mivel másképp nehezen érthető, az olvasást ne fentről lefelé kezd, hanem az első bejegyzéstől az utolsóig. Ez az utolsó javaslom görgess a lap aljára vagy ha nem egy ablakban jelenik meg akkor lapozz, vagy ilyenek. Az első bejegyzés a Ladies and Gentlemen. Start your engine!. (Tudom macerás, de rohadtul nem találok olyan beállítást amivel ezt meg lehetne változtatni.)

Ha valami észrevételed vagy kérdésed van. Szólj hozzá bátran, elvileg észre veszem, igyekszem válaszolni.

Amennyiben nem értesz egyet ezzel az egésszel, vagy a hozzászólásodat nem megfelelőnek ítélem, minden további nélkül kimoderállak.

Üdvözlettel

Acsab

Mára azt gondolom, hogy ha valaki elkezdi járni az utat a játszma nélküliség, vagy az autonómia, vagy bármilyen olyan állapot felé ami kifelé mutat abból az életből amit éppen él, legyen az sorskönyv vagy ellen sorskönyv, nagyon meg kell fizetnie érte. Olyan ez mint egy boksz meccs, hisz ott a győztest is nagyon megverik.

Az én elmúlt 3 és fél évemet úgy tudom demonstrálni, hogy olyan volt mintha  lenyomtak volna a víz alá, és a fulladás pillanatában nem haltam meg, hanem életem tovább. De míg újra levegőt tudtam venni három év múlva, addig tartott az agónia érzése. Hisz gondoljon most mindenki bele. Akármilyen szar az éppen aktuális élete, akár sorskönyv akár ellen sorskönyv, azért csinálja mert jó neki. Persze technikailag ez nem az éppen aktuális énjének jó, de ez ebből a szempontból teljesen lényegtelen. Az agy, vagy valamelyik én állapot, vagy végül is teljesen mindegy, hogy mi, az ragaszkodik hozzá. Nem akarja elengedni. El kell érni azt a fájdalmat, az agóniának azt a szintjét, amikor a tudat elhatározza, hogy bármit csak ezt ne... Na, akkor jön el az igazi autonómia.

Hogy meddig tart az agónia, az attól függ szerintem, hogy mennyi időt tölt valaki abban az állapotban amit el kell engedni. Ha már minden áron meg akarod valósítani az autonómiádat, akkor vedd figyelembe, hogy minden évért amit a sorskönyvedben töltöttél keményen meg kell fizetned. Azt gondolom, hogy ez a fájdalmas procedúra akadályozza meg az embereket, hogy maguktól rálépjenek az útra, már az első lépések is nehezek, az utolsók pedig leírhatatlan kínokat tartogatnak.

Aztán tessék most nagyon, de nagyon kapaszkodni. Amikor eljön a pillanat, és valaki autonómmá válik, akkor sem lesz jó! Szintén időbe telik egyáltalán annak a feldolgozása, hogy az autonómia nem egy csodálatos mennyország! Ellenkezőleg. Ülsz a munkahelyeden és hallod "marslakóként" ahogy beszélnek az emberek és a beled fordul ki a sok ökörségtől amit hallasz. Rájössz, hogy a szüleid micsoda borzasztóan stupid indítékok miatt tették veled azt amit tettek, és még rosszabb mikor belegondolsz, hogy ők vajon honnan kapták ezt a programot, és mennyire jó, hogy ezt igazándiból nem is tudod. Lesz egy pont amikor azt kívánod, hogy bárcsak soha nem is tudtad volna meg ezeket a dolgokat, mert ha örökre titokban marad előtted akkor az lett volna a legjobb. Rádöbbensz, hogy amik benned vannak azok már ottragadtak örökre, és nem fogod tudni kitörölni őket, hiába minden erőfeszítés. A játszmáidat befejezheted ugyan, de csak az űr marad utánuk, és hidd el, baromi nehéz kitölteni ezt az űrt. És ami a legfájdalmasabb volt a számomra mind közül, az, hogy nincs mit tenni. Ez nem azért megy így, mert valaki vagy valami ezt rosszá tette, vagy csak rá kéne ébredni valamire és minden jóra fordulna. Nem. Ez egyszerűen ilyen. Ilyen a világ, ilyen az ember, ilyen az élet. Ennyi.

Akkor mégis minek csináld? Nem tudom. Én már az elején szóltam, hogy jobb ha bele se kezdesz! De jó legyen, elárulok egy másik titkot is. Igenis van ebben egy fajta jó érzés. Vannak nagyon jó pillanataim, amikor felpillantok az égre, és meglátom, hogy milyen kék. Amikor tiszta és jó sztrókokat kapok, és el is tudom fogadni őket, mert megtanultam azt is, hogy azt miként kell. Amikor eltölt az autonómia érzése, és akkor azt érzem, hogy tudom a helyem a világban, és azt is tudom, hogy célba értem, és elértem azt amit akartam. Győztesnek érzem magam, de nem valakit vagy valamit győztem le, hanem magamat. És a legbölcsebbek mind azt mondják, hogy Önmagad legyőzése a legfontosabb.

"Aki ismeri magát és az ellenségét az győz. Aki ismeri magát de az ellenséget nem, az a csatái felét megnyeri a másik felét elveszti. Aki nem ismeri magát, sem az ellenfelét, minden csatában a végveszéllyel néz szembe." (Szun-ce)

Végezetül pedig álljon itt az ima, amit minden reggel elmondok magamban, hellyel közzel hasonló formában:

"Kérek erőt, hogy elfogadjam a sorsom. Szeretnék lehetőséget, hogy megváltoztassam azokat a körülményeket amiket tudok, és türelmet azokhoz amit nem tudok. Kívánok megértést a szüleimhez, és bennem lévő programjaikhoz, és azt kívánom nekik, is megértsenek engem. Köszönöm a Szabad Akaratomat ami a legbecsesebb kincs az életemben, és Életemmel fogadom, hogy biztosítom a Szabad Akaratot a gyermekeim számára.

Ámen."

Be akartam fejezni a blogot még mielőtt 35 éves lettem volna, de ezzel már lekéstem. Ezt a posztot valahogy nem akarózott megírni. Hogyan tudnám megírni azt, ami valószínűleg életem legfájdalmasabb, legmegdöbbentőbb, legnagyobb hatású, legrosszabb élménye volt? Végül amellett döntöttem, hogy egyszerűen leírom mi történt az első hétvégén mikor visszajöttem Pécsről.

Az első hetem az új munkahelyen maga volt a mese. Mindenki szimpatikus volt, izgalmas és érdekes volt az új helyszín. Tele voltam erővel, energiával. Itthon vár a szerető család. Mikor feljöttem a két gyermek boldogan szaladt elém. Büszke voltam, úgy éreztem, hogy bejött az élet. Az első szépséghiba akkor csúszott be, mikor este a feleségemhez bújtam, és csak egy foghegyről odavetett mondattal visszautasított, hogy majd holnap. Sértetten kijöttem a szobából, és vártam, hogy majd utánam jön és magyarázatot ad a viselkedésére. De nem tette. Másnap tartottuk a nagyobbik fiam szülinapját. Itt voltak a szülők, családias hangulat. Mindenki örült a sok jó élményemnek. Mikor elmentek direkt nem kezdeményeztem semmit, hanem vártam, hogy a feleségem beszéljen. Persze nem szólt egy szót sem.

Ekkor feltettem két kérdést. Az első évek óta foglalkoztatott, miszerint keveselltem az szexuális közeledést a részéről, és most nyíltan rákérdeztem. Beszédes hallgatás. Utána megkérdeztem, hogy élvezi e velem a szexet. Megint nagy csend. Felkiáltottam a hirtelen indulattól, ő beszaladt a szobába. Mikor kissé lenyugodtam, utána menetem, hogy beszéljük meg a dolgokat, de ugyan az a meredten bámulás maga elé. Kérdeztem, hogy mi van még? Bevallotta, hogy megcsalt.

Nem én vagyok az egyetlen, aki megkapja ezt a sorstól, de azt hiszem, olyanok már jóval kevesebben vannak, akiknek DNS vizsgálatra kell menniük, hogy bizonyosságot kapjanak arról, hogy a gyermek, akit hat éve a sajátjának hisz, vajon az övé e. Ilyen kegyetlen és fájdalmas dolgot keveset tudok elképzelni. Sőt talán nem is tudok.

Nem akarom részletezni, hogy ez az egész mennyire rossz volt mindenki számára, aki a környezetemben élt, és természetesen nekem. Azt hiszem, hogy az egy természetes reakció erre, hogy egyszerűen nem akartam elhinni az egészet, hogy azt akartam, hogy az egész egy rossz álom legyen, és valaki ébresszen már fel. Kerestem, kutattam, hogy derüljön ki, hogy ez valami tévedés, ez nem is így volt, vagy én értek félre valamit. De nem. Sajnos nem.

Vagyis az álomból ébredés meg volt. Csak éppen a rózsaszín álomból egy másik álomba, egy rémálomba. A klasszikus felismeréssel, hogy: „Úristen, ki ez az alak, akiről azt hittem, hogy ismerem?”.  És a csontvázak csak hullottak, hullottak ki a szekrényből sorra egymás után. Egy idő után már magam ráztam a szekrényt, hogy legyen már vége, de nem, nem akartak elfogyni.

Mind az a tudás, és fegyelem, amit addig magamra szedtem az autonómia útját járva, úgy foszlott le rólam mintha soha nem lett volna. Az érzelmeim úgy felkorbácsolódtak, hogy semmilyen eszközt nem tudtam bevetni, hogy csitítsam őket. Esélyem sem volt. Éjszakákat sírtam, őrjöngtem, vagy éppen a múlt ködében merengve bódultam keresztül.

Azt hiszem, már sosem leszek olyan, mint azelőtt. Valami eltört bennem. 

Bezuhantam egy gödörbe, ahová csak nagy ritkán jutott be valami kis napfény. Három évig voltam ott. Erről a három évről többé nem vagyok hajlandó beszélni. Elég volt! Egy percet sem akarok vele tovább foglalkozni. Még írok egy posztot arról, hogy merre kanyarított az autonómiám útját ez az egész, de aztán majd a blogot is befejezem. Elég volt a sebekből, gyógyulást akarok.

Néha annyira kíváncsi lennék arra, hogy mit gondolt a psziho mikor először beléptem hozzá. Ott egy fiatal figura, aki gyors észjárású, határozott, széles látókörű, és mégis hozzá akar járni terápiába. Főként, hogy igazándiból nem is tudtam megfogalmazni, hogy mit is akarok tőle. Ráadásul ugye rendezett életet éltem, volt családom, munkám, egészséges voltam, erős. Kis huzavona után megegyeztünk  terápiás célban, felderítjük a kedvenc játszmáimat és megszabadulok tőlük.

Ha jól emlékszem majd két évet jártam hozzá, és rengeteget tanultam tőle. Jól esett, hogy sohasem ítélt, nem akart megváltoztatni, de mégis olyan dolgokat tanultam tőle amik életre szóló tanulságok. Néha lázadoztam ellene, olyankor kellő szigorral és határozottsággal visszaterelt az útra. Sokat nyüstölt az érzelmekkel, néha úgy éreztem már, hogy feleslegesen teszi, de utólag jöttem rá, hogy ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam tőle. Akkoriban tanultam meg a saját érzelmeimet és motivációimat kielemezni. Akkoriban azt gondoltam, hogy a racionalitás és a logika elsöpri az ilyen apróságokat mint az érzelmek. A terápia hatására szép lassan helyet kaptak a gondolataimban az érzelmek is. Igaz az elején azt gondoltam, hogy ez csak egy érdekes játék, amivel elszórakoztathatom magam.

Aztán az egyik barátomtól kaptam egy EMK könyvet. Érdekes módon összecsengtek a dolgok, a zsiráftánc és a játszma nélküliség. Emlékszem milyen nehéz volt az elején. Nem állítom, hogy profi zsiráftáncos vagyok mára, de az tény, hogy bármikor zsiráf módba tudok kapcsolni, ha úgy tartja kedvem, és nem okoz nehézséget. Akkoriban viszont kifejezetten nehéz volt kihallani valakinek az érzelmeit a mondatai mögül. De hát a gyakorlat teszi a mestert ugye. Én pedig gyakoroltam, ott volt a motiváció, hogy jobb szülő legyek. Az elért tudásomra büszke voltam, és jó érzés volt, hogy napról napra azt éreztem, hogy egyre közelebb jutok a hőn áhított célhoz az autonómiához.

Mindeközben megszületett a második gyermekem, új lakás kellett mert a régiben nem fértünk el. Én pedig nekirugaszkodtam, és megszereztem. A második fiam érdekes jelenség, nagyon próbára tette az idegeimet az elején. Döntően az első másfél évét végigordította. Hihetetlen volt. Ráadásnak olyan erővel tudott sírni, hogy az valami félelmetes. Sokszor volt, hogy valaki nem hitte el, de mikor szembesült vele milyen elementáris  erővel tudott sírni a semmiért hamar felülbírálta az elképzeléseit a gyereksírásról.

A munkahelyemen egyre rosszabbul éreztem magam, egyrészt egy ostobaság miatt összevesztem pár barátommal bent, és eléggé elszigetelődtem. Másrészt úgy éreztem, hogy azzal a tudással amiket az elmúlt pár éveben összeszedtem sokkal többre vagyok hivatott. El is kezdtem más helyet keresni, de nem igazán ment. A terápiát abba kellett hagyjam mert nem fért bele a költségvetésbe. Sok volt a hitel, és a két gyerek nevelése is sok erőforrást kívánt.

Néha kifejezetten elkeseredtem, mert nem vettem figyelembe azt a tényt, hogy a tudás nem feltétlenül jár együtt a bölcsességgel. A mai napig azt tartom, hogy az a fejlődés amin keresztül mentem akkoriban hatalmas volt, és különleges. Azonban azt sem vettem figyelembe, hogy a környezetemben az emberek nincsenek felkészülve arra, hogy ilyen reformokat vezessenek be az életükbe mint én, és nincs motivációjuk sem az önismeretre. A kritikus szülőim sem hagyott nyugodni, amikor nem mentek a dolgok akkor rendszeresen szapultam magam és azt hittem, hogy gyenge vagyok felnőni a feladathoz.

Az élet viszont rendületlenül folyt tovább a gyerekek cseperedtek, bölcsisek majd ovisok lettek, a feleségem visszament dolgozni. Majd egy szép napon rám mosolygott a szerencse, egy régi barátom elhívott dolgozni Pécsre, több pénzért és jobb állásba. Leutaztam Pécsre, és körülnéztem. Szimpatikus város volt, és nagyon élhetőnek tűnt, ráadásul ezzel teljesült volna egy álmom, hogy kipróbálni milyen egy kisvárosba élni. Persze ez iszonyatosan nagy változás az életemben de úgy éreztem, hogy pont erre van szükségem. A családom részéről nem tapasztaltam ellenkezést, így a döntés az én kezembe került.

Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy meglépem. Leköltözök Pécsre, megnézem magamnak milyen az ottani meló, majd ha minden jól megy követ a család is. Úgy éreztem kész vagyok a kihívásra. A játszmák a zsebembe voltak, kiszúrtam már őket messziről. A kommunikációmban erősnek éreztem magam. Úgy éreztem eljött az idő, hogy előre lépjek. Azt gondoltam, hogy Pécsen majd karriert építek, kiteljesedik az életem, összehozzuk majd a harmadik gyermekünket is. Életembe pedig beköszönt majd a teljes boldogság és vele együtt az abszolút autonómia.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat... Ami ezután jött, fenekestül felforgatta az életemet. Olyan messze állt az autonómiától, hogy azt elmondani nem lehet. Boldogtalanság és keserűség lett úrrá az életemen. Ráadásnak olyan részével is találkoztam a világnak amivel egyáltalán nem akartam. Ma már tudom, hogy ez törvényszerű volt, de akkor és ott még ha eszembe is jutott, nem jelentett vigaszt a számomra. Hogy miért? Mert amikor elkezdesz járni egy új utat, akkor a régiről le kell mondanod...

Az autonómia három pillére a Jelenlét, Spontaneitás, és az Intimitás. Szerencsére mind három akadt szép számmal az életemben. De az egész olyan illékonynak tűnt. Vajon ezt tényleg én éltem meg? Vajon hitelesek az érzéseim vagy játszmák útján jöttek létre? Engem nagyon foglalkoztatott ez. Valamint majd megőrültem a akár a lehetősétől is, hogy nem én vagyok a magam ura, hanem csak előre megírt forgatókönyveket játszok el. Véleményem szerint az autonómia egyszerre egy megszerezhető dolog, és egyszerre adottság is. Olyan ez mint mondjuk a futás. Valaki egyáltalán nem tud futni mert mondjuk baj van a lábával, valaki nem akar futni, vannak akik jól futnak, és vannak akik kevésbé. De még a jó futóknak is edzeniük kell ha indulni akarnak a maratonon. Ebből a szempontból én éreztem, hogy van adottságom az autonómiához, de nem tudtam elhelyezni sehogy sem az egészet. Ha van mondjuk egy tízes skála akkor én mennyinél helyezkedek el? Egyáltalán léteznek autonóm személyek? Ha én az leszek mikor leszek az?

Érzelmi szempontból egészen más volt a helyzet. Ott volt a motiváció, hogy jobb szülő legyek. Volt bennem egy fajta sóvárgás az idea letisztultsága felé. Valamint nem tagadhatom le, azt éreztem, hogy majd az autonómia segítségével könnyebbé válik az életem. Később rájöttem, hogy az összes ilyen irányú törekvés, legyen az ezotéria, vallás, életfilozófia, ezeknek a  gyakorlásában a közös motívum a vágy kontrollra a környezet felett. Nagyon érdekes kérdéskör, hogy ez a kontroll iránti igény fakasztja az egyik motivációt, de ugyanakkor mindig az a vége, hogy rájövünk, nem tudunk semmit kontrollálni. (Na tessék most lelőttem a poént, de én mondtam rögtön az elején, ez nem egy könnyű út, sőt mire a végére érsz rájössz, hogy sok minden teljesen megváltozott.) No jó, persze ez sem maradéktalanul igaz, mert azért kapunk valamennyi kontrollt magunk felett. De majd a végén lesz szó mindezekről. Először az út, és aztán a konklúziók. 

A kérdéskör akkor vált valóssággá számomra, mikor egy napon, a fiam a fürdőben matatott valamit, majd hirtelen egy puffanás és aztán a sírás. Rohantunk befele, a gyerek szeméből patakzik a könny, elesve fekszik a fürdőben. A feleségem ölbe vette, vigasztalja, közben a gyermek hüppögve felteszi a kérdést: - "Miért estem el?"

Nos, ez is egy nagyon érdekes pillanat volt az életemben. Éreztem ahogy az agyam azonnal dobja ki a választ. Futottak végig a parancsok az idegpályákon, éreztem ahogy kissé megemelkedik a mellkasom, hogy levegőt vegyek a mondathoz. Nyílik a szám, hogy kimondja: "- Azért mert ügyetlen voltál."

Azt hiszem ez volt az a pont az életemben, amikor visszafordíthatatlanul elindultam oda ahol most vagyok. (Megdöbbentő így utólag erre gondolni.) Szerencsére a fenti mondatot nem mondtam ki. Ekkora már elég öntudatos voltam ahhoz, hogy egy ilyen mondatot elkaszáljak még a megszületése előtt. De nagyon meg is ijedtem. Ezt valóban én akartam mondani? Félelmetes érzés volt realizálni, hogy ez bizony a szülőiben eltárolt szalagok egy automatikus lejátszása lett volna. Ez előtt soha nem éreztem még ilyet. Mindig úgy éreztem, hogy egy koherens személy vagyok, aki nem mondana olyat ami ellenkezik az elhatározásával, mert ugye az elhatározás az az volt, hogy jó szülő leszek. Ebben a szituációban amikor a gyermekem életében először elesett, a teljesen jogos kérdésére, hogy ez vajon miért történt, egy ilyen letaglózó ítéletet akartam mondani? Szerencsére nem jött ki és ez a kis baleset mára a ködbe veszett, de nem nekem.

Újult erővel vetettem magam az egyetlen dologra ami magyarázatot adhatott erre az egészre, ez pedig számomra a pszichológia volt. Faltam a könyveket a kommunikációról, a tranzakció analitikáról, a gyermek lélektanról, de hasztalan, úgy éreztem nem jutok előbbre.Az önismereti utazásnak van egy nagyon érdekes aspektusa, először jön a tapasztalat, hogy van itt valami amit nem értünk. Aztán jön az eszköz keresése, hogy miként lehetne ezt megérteni. Aztán jön az eszköz elsajátításának az időszaka. Ez nálam abban nyilvánult meg, hogy folyamatosan monitoroztam magam, hogy vajon mit miért teszek. De az a helyzet, hogy ez nem elég.

Sokat gondolkoztam, hogy ez miért van, végül rájöttem. Mivel az teljesen egyértelmű számunkra, hogy nem vagyunk egyedül a világban - jó tudom vannak olyan elméletek, hogy agyak vagyunk polcokon, és ez az egész illúzió körülöttünk, de ezt most hagyjuk -szóval, mivel társas lények vagyunk és elemi élményeink más társas lényekkel való kapcsolataink, törvényszerű, hogy saját magunk megerősítésére külső segítséget keresünk. Ha belegondolunk mindennel így van, minden sportolónak van egy edzője, minden fiatalnak egy mentora, minden művésznek egy mecénása. És bár faramuci volt, hogy emlékeztem, hogy a Sorskönyvben írja Berne, hogy a pszichológus tegye fel a polcra az afelett érzett örömét, hogy a páciens ő hozzá fordult segítségért, mert az is egy játszma.

Fogtam magam, és elmentem a nagy fehér szakállú varázslóhoz segítségért. Bejelentkeztem terápiára egy TA-ban jártas pszichológushoz.

Nos, folytatom akkor.

Amikor elmúlik az eufória, és megszokottá válik egy esemény, akkor mindig eljönnek azok a percek mikor elkezd kattogni az agyam. Általában ilyenkor mérlegelek, és döntök, de most ott dübörgött a fejemben a kérdés: - Milyen apa leszek?

Ekkor még nem tudtam, de talán ez volt az a pont mikor ráléptem az autonómia útjára. Itt még vissza lehetett volna fordulni, de persze nem így történt. Afelett érzett aggodalmamban, hogy vajon jó apa leszek-e vagy sem. Elkezdtem tanulmányozni a gyereknevelés témakörét. Nem gyakorlati tanácsra volt szükségem, azt gondoltam, hogy ügyes gyerek vagyok én feltalálom majd magam. Hanem arra volt szükségem, hogy valami fajta képet kapjak arról, hogy milyen is az optimális gyerek nevelés. Hamar képbe kerültek gyerek pszichológiáról, személyiség fejlődésről, szülő gyerek viszonyról írt könyvek. El is olvastam mindent becsülettel. Készültem testben és lélekben egyaránt. A terhesség könnyen ment, a feleségem nagyon derekasan viselte a terhességet.

Megszületett az első fiam. Van három pillanat az életemben amit soha nem fogok elfelejteni ez biztos, olyan élesen égtek bele a memóriámba. Az egyikről már volt szó, a másik kettő pedig a fiaim születése. Az első pillanat amikor megláttam egy ember érkezését közénk, annyira döbbenetes volt számomra, hogy azt hittem megállt a forgásában a világ. Mintha minden kimerevedett volna. Mintha csak és kizárólag az az egy pillanat létezne és semmi más. A legerősebben ezt az első fiam születésénél tapasztaltam. Azt gondolom, hogy ez a jelenlét. Azt hiszem ez egy különleges dolog. De egyvalami biztos, én tudom, hogy volt olyan pillanat az életemben amikor 100%-ig jelen voltam, tehát képes vagyok rá. Ha bármikor is ingadoznék az autonómiába vetett hitemben csak erre a pillanatra kell gondolnom, és máris meggyőzöm magam, hogy erre kell törekednem. Ez az formája a létezésnek ahogy élni kell. Persze sietve hozzáfűzöm, hogy az nagy ökörség ha valaki minden pillanatot így akar megélni, mert nyilván való hogy nem lehet. De jó ha vannak ilyenek mert tudjuk, hogy mihez kell tartani magunkat.

Szóval ott volt köztünk egy új élet, egy új remény, egy picike, gyönge testbe zárva, aki védelemre szorul, és mindenféle ösztönöket generált bennünk. Akkoriban jóval fiatalabb voltam, mondhatni akkor voltam erőm teljében, ráadásul majd szét vetett a büszkeség, hogy apa lettem, igazi családot alapítottam. A feleségem a szülés után nagyon rosszul lett, majd három hétig ápolni kellett, csak aludt meg etette a gyereket, minden mást nekem kellett csinálni. De volt az egésznek egy olyan hangulata ami elűzte az aggodalmakat, a félelmeket, és megkezdődött egy újabb utazás ami az életem végéig fog tartani, és nagyon jó volt ez így.

Lassan belezökkentünk az új kerékvágásba. Visszamentem dolgozni, és minden nap siette haza a szerető családomhoz. Nevelgettük a gyereket, valami csodával határos módon mindig jelen voltam a fontos pillanatoknál, az első átfordulásnál, lépésnél, szónál. Jah, ilyet is ritkán hallani, de ez első szava az volt, hogy "apa". :D

Aztán, egy szép napon találtam otthon egy könyvet. Puritán kis darab gondoltam. Ilyen kék színű, jellegtelen darab. Ám a címe: Emberi Játszmák. Felvettem, belelapozgattam. Az én étvágyamnak inkább csak egy füzet. A feleségem kölcsönözte ki a könyvtárból. Az első pár oldalt elolvasva hümentettem egy nagyot, majd a táskámba dobtam és el volt döntve, hogy ezt ki fogom olvasni. Akkoriban egy nagyon racionális és gondolkodó embernek tartottam magam, aki ráadásnak az informatikában forog, ahol minden elvileg egzakt. (Aztán persze nem) Óriási hatással volt rám a könyv. A kommunikáció modellezhető ilyen egyszerű módszerekkel? Rejtett tarnzakciók? Játszmák? Olyan újdonságokkal ismerkedtem meg amik rengeteg mindent megmagyaráztak az akkoriban foglalkoztató dolog közül. Amikor megtudtam, hogy van egy folytatása a könyvnek azonnal megvettem. A Sorskönyv olvasása után, csak felemeltem a fejem, döbbenten bámultam magam elé, majd kinyitottam az első oldalon, és elkezdtem előröl olvasni. Egész egyszerűen nem hittem el, hogy ez igaz lehet, de belül éreztem, hogy ez most megfogott. Valami ilyen érzés lehet megtalálni a Szent Grált.

A sorskönyvből azóta két példányom van, az egyik ronggyá olvasva már. Ugyanis hetekig, hónapokig elő-elő vettem. Olvasgattam. Ez hogy is van? Az hogy is van? Játszmákból, sorskönyvek, programok ? A szüleinktől kapjuk? Futtatjuk őket? De vannak saját elhatározásaik is? Melyik melyik? És az a nyomasztó gondolat, hogy lehet, hogy soha nem is tudjuk meg?

És a végén mindig ott a megkerülhetetlen kérdés: Akkor, végül is ki vagyok én ???

A Brit birodalom tündöklése I. Erzsébet uralkodásával kezdődött, utána évszázadokig uralták a világot. A görögök pedig a harmónia, a béke, a prosperítás és a stabillítás éveiként tartották számon egy ember életében az Aranykort. A leszerelésemet követő négy évet úgy tartom számon az életemben mint a legjobb időszak az életemben. Úgy éreztem haza tértem, a Vizafogóra, ám most sokkal reménytelibb és szebb jövő állt előttem. A sors kegyes lett hozzám. Együtt éltem a nővel akit szerettem. A bankban a helpdeskezés kezdett unalmassá válni és mit ad Isten lehetőség nyílt, hogy átmenjek az akkor legjobb területnek számító Call Centerbe, rendszergazda lettem, így léptem egyet a szamárlétrán. Az addig unalmas és érdektelen karácsonyból kellemes és jó élmény lett. Kiteljesedett a szexualitásom, nem reprezentatív felmérésem alapján, állíthatom, hogy az átlaghoz képest mint a nyulak. Fejlődtem, épültem és legfőképpen boldog voltam. Az élet kezdett egy végeláthatatlan dzsemborivá fajulni. Buli, buli hátán, új barátok. Lett egy macskám, és ezzel megszerettem az állatokat. Megházasodtunk. Lakás vettünk. Külön munkákat vállaltam, hogy családot alapíthassunk, élveztem az életet.

Nyilván voltak nehézségek. Volt például olyan, hogy a naptár huszadikát mutatott, nekünk meg volt háromszáz forintunk összesen, azért az érezhető volt, hogy abból kajára se fussa a hónap végéig. De megoldottuk. Előfordult, hogy nézeteltérés volt köztünk, ám elsimítottuk őket. Olyan volt mintha egy nagy dobogó szív közepén éltünk volna, és a vér csak úgy pumpált keresztül az ereinken. Ilyen hát az élet gondoltam! Erős voltam, elégedett, nem féltem semmitől, csak úgy sugárzott rólam a büszkeség, a magabiztosság, és az életerő. Az esküvő napján amikor a feleségem aláírta az anyakönyvet, olyan érzésem volt mintha megállt volna forgásában a világ, kihagyott egy ütemet a szívem, olyan érzés volt aminek a létezéséről álmodni sem mertem. Ha ez egy film lett volna akkor itt valami katasztrófa kellett volna, hogy bekövetkezzen, mert egyszerűen minden tökéletes volt. De nem következett be, hanem még jobbá vált.

Sorolhatnám a részleteket, vagy azt, hogy mikor pontosan mi történt. De végül is felesleges. Hiszen ahogy haladt az idő, egyre jobban beledolgoztuk magunkat a házasságba. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne silányodjon és ne laposodjon el. Azt gondolom, hogy túl azon, hogy szerettem az életünket és igyekeztem kihozni belőle a legjobbat, nyilván sokat motivált, hogy a szüleim házassága nem volt túl jó, és meg akartam mutatni, hogy én sokkal jobban tudom csinálni. Azt hiszem, hogy erre nyugodtan ráfoghatjuk, hogy az ellensorskönyvemben voltam. Persze ekkor még mit sem sejtettem az egészről. Annyira fura néha abba belegondolni, hogy élem az életem, és fogalmam nem volt arról, hogy ennek van egy ilyen optikája is.

Nem kellett sok idő hozzá, hogy elkezdjem pedzegetni a gyerek vállalás témáját. A feleségem eleinte aggodalmaskodott, de aztán elkezdtük közösen tervezni, hogy mi hogyan legyen. Egy nyarat még szerettünk volna magunknak. Azonban egy éjszaka nem védekeztünk, és pár hét múlva egy gyönyörű tavaszi napon, a terhes teszten néztük a két kék csíkot. Rápillantottam a feleségemre és döbbenetet és félelmet láttam rajta. Bennem is kavarogtak az érzelmek, hogy Úristen apa leszek, a büszkeség, hogy ami másoknak olyan nehéz nekünk pik-pakk összejött, a félelem is benne volt, hogy most minden megváltozik, és persze a bizonytalanság, hogy milyen szülő leszek. De nyeltem egy nagyot, és kimondtam azt a  mondatot amire a legbüszkébb vagyok egész életemben:

- Életünk legcsodálatosabb élménye előtt állunk.

Akkor még nem tudtam, hogy vége az aranykornak, hogy mostantól a felelősség és a kötelesség, soha nem látott méretűre nő. Hogy a gyerek a legjobb katalizátora annak, hogy beinduljanak a behuzalozott szülő programok, hogy belelökjenek minket a Sorskönyvünkbe.

A harmadik napon úgy éreztem magam mint Chris a Szakaszban, amikor hazaírja a nagymamájának, hogy élete legnagyobb butaságát csinálta azzal, hogy Vietnamba ment. Először azt hittem, hogy jó móka lesz ez a katonaság, majd igen hamar beláttam, hogy semmiről nem szól az egész, csak valahogy ki kell húzni a végéig. Persze ennyi év távlatából meg azt mondom, hogy nagy butaságot akkor csináltam volna, ha kihagyom. Rengeteg érvet fel lehetne hozni pro és kontra, de csak meddő polemizálás lenne. katona történetekkel nem fecsegem tele a blogot, nem ehhez a témához tartozik. Inkább csak leírom mi volt az a pár dolog amit ebben az időszakban meghatározta a további életem.

Az első és legnagyobb tanulság az az volt, hogy mennyire kilógok a tömegből. Megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy ami nekem játszi könnyedséggel meg, pl. megtanulni a rangjelzéseket, a többieknek hosszú órákig tartó magolás. Az, hogy tanult és művelt vagyok, a többség előtt negatív. Az, hogy nem voltam komoly bajban életemben, értsd nem akarnak különböző csoportok elégtételt venni rajtam ilyen-olyan dolgokért, az ebben a közegben HIBÁNAK számított. Megdöbbentettek ezek a dolgok. Az idő viszont nagyon hamar engem igazolt. A kilenc körlet társam közül mindnek volt barátnője a bevonuláskor, amikor vége lett az alapkiképzésnek már csak nekem volt. Pedig addig úgy volt, hogy ők aztán nagyon-nagyon stabil párkapcsolatban vannak ám. Ja, és amikor egy-egy eltávról úgy jöttek vissza, hogy a bartnő már nincs meg. Akkor az addig félistennő státuszban lévő leányzóból hipp-hopp büdös kurva lett. Furcsa, ám de egyben nagyon tanulságos történetek voltak ezek számomra.

Aztán persze anyámnak is meg volt a maga attrakciója. Az első alkalommal hazajöhettem. és az új, negatív élményektől zavarodottan megjelentem otthon, akkor a legnagyobb problémája az volt, hogy hát ő nem számított rám, és holnap vendégek jönnek és akkor mi lesz ha én otthon vagyok... Nagyon rosszul esett ez a dolog. Rettenetesen összevesztünk és én átköltöztem a nagymamámhoz. 

Az egyetlen dolog ami jól sült el az a szerelmem kiteljesedése volt. Nagyon sokat jelentettek a levél váltások. És az, hogy kitartott mellettem ebben a nehéz helyzetben. Sőt. A leszerelés előtt két hónappal minden félretett pénzéből kivett egy albérletet, ráadásul a Vizafogón. Összeköltöztünk pedig az a pár ezer forint amit én zsoldnak kaptam nem volt túl sok hozzájárulás ehhez. Aztán egy gyönyörű nyári napon végleg kiléptem gödöllői laktanya kapuján és ott állt és várt rám a szerelmem. Együtt szereltem le húsz másik emberrel és senkit nem vártak ott csak engem. Nagyon kellemes élmény volt, csupa-csupa jó érzés. Utána hazamentünk, és beköszöntött életembe az Aranykor!!!

Ha belegondolok, hogy életem legmeghatározóbb élménye úgy kezdődött, hogy egy pénteki napon, mikor már este volt és semmi értelme nem lett volna ülni még egy órát a melóhelyen, csak hogy kitöltsem a munkaidőm, ám én mégis úgy döntöttem maradok, egész egyszerűen végig fut a hideg a hátamon. Ha most behunyom a szemem, akkor hallom a klíma zúgását a gépteremből, érzem azt a hideg illatot az orromban, és érzem a levegő hűvös cirógatását a karomon. Majd megjelenik előttem, ahogy megnyitom a belső chat programot és megjelenik két női név az online listában...

Nosza több se kelet, írtam pár ismerkedő sort. Mint később kiderült, a két női név,két fiatal éjszakás leányzóhoz tartozott két emelettel lejeb. Az idő hamar elrepült így, tán még tovább is maradtam a keleténél. Jó pár hét levelezés után randira hívtam az egyik lányt, és kiültünk a Duna partra. Sokáig csevegtünk a kora őszi éjszakában. Majd másnap is. És harmad nap is. Végül eljött velem a Fregattba. Ha megint lehunyom a szemem, akkor magam előtt látom (asszem egy életre belém égett ez a kép), ahogy kinyújtom a kezem és ő megfogja, majd kéz a kézben hazasétálunk. A szívem csordultig telt a romantikával, és egy este a villamoson zötykölődve, azon kaptam magam, hogy a gyomoromba kúszik a romantika mellé egy nagyon erős hiányérzet. Azt hiszem akkor lettem életemben először szerelmes. Persze, nyilván elhesegettem az érzést. Ugyan már! Hisz csak két hete ismerem...

Eleinte úgy álltam a dologhoz, hogy nincs semmi különös, van egy barátnőm, jól érezzük magunkat. Kicsit fura volt ugyan, hogy este az utolsó gondolatom ő volt, és reggel az első is. Majd ahogy teltek a hetek, majd a hónapok egyre közelebb kerültünk egymáshoz, fizikailag és érzelmileg is. Az idő lassan télbe facsarodott, és tán életemben először szépnek láttam. Aztán mint a romantikus regényekben februárban bálba mentünk, ő jött a maga által vart ruhában, és amikor aznap éjjel kihámoztam belőle, részem volt életem első igazán jó szexuális élményében ami tele volt végre érzelemmel is és nem csak a dugásról szólt. Azt hiszem teljesen érthető, ha az kezdett megfogalmazódni bennem, hogy: Nézzenek csak oda, hát nem gyönyörű is tud lenni ez az élet!

Majd tavasszal elutaztunk pár baráttal a Balatonhoz. A fesztelen szórakozásnappal, és vad szenvedélyes éjszakák éjjel. Mígnem az egyik reggel úgy ébredtem mint gyermekkoromban. A vér lassan csordogált az ereimben, mélységes nyugalmat és hihetetlenül erős boldogságot éreztem, majd megpillantottam magam mellet aki ehhez az élményhez hozzájuttatott. Akkor ott tudtam, hogy visszavonhatatlanul SZERELMES vagyok belé. A fehér paplanok alatt szorosan hozzábújtam, és azt hiszem az volt életem legintimebb pillanata. (Az intimitást itt most szigorúan TA szemszögből értem, de nem kell elszontyolodni, volt másfajta intimitás is bőven.)

 Így aztán átadtam magam annak az élménynek, hogy van egy barátnőm, akit szeretek és ő is szeret. És csodálatos élmények következtek, nyaralás, sátorozás, bulik, és minden apróság ami hozzátartozik az egészhez, és minden pillanat a mennyország. Az egész egy nagy rózsaszín ködben úszó boldogság. Azt hiszem, hogy ezek miatt a dolgok miatt érdemes megszületni erre a földre. Ezek azok a pillanatok, érzések, vágyak, motivációk amik fel tudják csillantani a reményt, hogy nem csak hülyeséggel, gonoszsággal, és korlátokkal van teli a világ. Azt hiszem nekem oltári nagy szerencsém volt, megvolt bennem minden olyan tulajdonság amivel ezt tényleg meg tudtam élni. Nem gondoltam én akkoriban semmit. Az egyetlen dolog amire vágytam még, hogy minél több időt tölthessünk együtt. Néha szívesen álmodoztunk arról, milyen jó lenne valahol csak ketten lenni, de nem voltak meg az anyagi lehetőségeink erre.

Aztán egy évesek lettünk. Akkoriban ez nagy számnak számított, emlékszem minden velünk egyidős pár számon tartotta, hogy mennyi ideje vagyunk együtt. Lángolt a szerelem, és csak annyi baj volt, hogy télen nehezebb kettesben lenni, mert akkor nem lehet a szabadban lófrálni akár egész éjszaka. Az októberrel beköszöntött a hideg és egy napon a postaládában megjelent egy furcsa papír, piros-fehér-zöld csíkok voltak rajta, a feladó pedig a Magyar Honvédség volt...

 Egy napon felvettem a ballagási öltönyömet, és elmentem valahova a Deák térre egy irodába, mert éjszakai munkára kerestek valakit aki ért a számítógépekhez. Így utolóag jókat röhögök ezen. Valójában egy hülyegyereket kerestek aki néha arrébb löki az egeret. Szóval a béna ruhámban pont úgy néztem ki mint egy hülyegyerek, így hát felvettek. Persze, pont jó voltam a melóra, pelyhedző szakállú fiatal, aki éppen készül megváltani a világot. A cég ahova mentem híreket gyártott másnap reggelre, zanzásítva. Éjszaka meg el kellett faxolni, de mivel modernek vagyunk ezért számítógépről! Jeee. Na kb éjfélre készen lettek a cikkek több nyelven, és aztán nekem kellett felügyelni, hogy elfaxolódjanak. Persze nem egy hipermodern irodából, hanem egy panel lakás nyolcadik emeletéről Óbudán. 

Ám én mégis boldog voltam. Pénzt kerestem, éjjel egyedül voltam így ha mentek a faxok maguktól, (általában nem sok gond volt velük) azt csináltam amit akartam. Olvastam, neteztem, néztem ki az erkélyről az alvó városra. Egyszer még egy autó tolvajt is lefüleltem és ráhívtam a rendőröket, és még el is fogták. De a lényeg, hogy mindezért pénzt kaptam, amit becsületes munkával szereztem, és nem kellett érte semmi olyat tennem amit nem akartam.

Közben létrejött az Ötök törzse baráti társaság ami akkoriban élte fénykorát. Egy elég vegyes társaság, de annyiban elütöttünk a korosztályunktól, hogy nem csak az érdekelt minket, hogy ki hány csajt fektetett meg, meg milyen autója van, hanem voltak közös hobbijaink és azokat szívesen űztük együtt, és természetesen örömmel vetettük magunkat a bulikba azért ha alkalom volt rá. Számtalan együtt töltött hétvége, éjszakai kolbászolások a városban, koncertek, és persze a Fregatt minden csütörtökön. Édes Istenem de gyönyörű idők voltak. :D 

Aztán váratlanul egy komolyabb munkahelyre is kilátásom nyílt, behívtak egy bankhoz, és ott egy egészen jó munkalehetőséget ajánlottak fel. Elvállaltam, mert gondoltam én leszek a fasza gyerek, és nappal dolgozok a bankban éjjel meg a Inetben. Egy darabig ment is, kb. 3-4 hét. De a végére úgy néztem ki mint a mosott szar, és igen hamar beláttam, hogy ha ezt így folytatom mind a két melót elvesztem. A bank mellett döntöttem.

Azt hiszem helyesen tettem. Így visszagondolva azt amit mára elértem egzisztenciálisan ennek a döntésemnek köszönhetem. Nem mellesleg egy komoly munkahely meg tud tanítani egy csomó olyan dologra amit egy kis Kft-ben nem tud megtanulni az ember, és nyilván ez igaz fordítva is. Amit a bankban megtanultam azt csak úgy nevezem, hogy Irodai túlélés. Igen magas fokon elsajátítottam ezt a képességet. Nem mellesleg jól éreztem magam, mert csupa fiatal, és sok értelmes emberrel találkoztam, jobb volt mint éjszaka kuksolni a monitorok előtt, bár a számítástechnika nyilván itt is dominált. A boldogságomat mindössze egyetlen apróság árnyékolta be, facér voltam. Akkor még nem tudtam, hogy nem kell soká várnom, de hát ugye ezeket a dolgokat nem tudja az ember előre...

A történet ennyi, és ennek vajmi kevés köze van az autonómiához, de az én fonalamnak szerves része ez az időszak. Ha ma visszagondolok, felhőtlen és mérhetetlenül nyugodt szakasza volt ez életemnek. Akkoriban azt se tudtam a Sorskönyvről, hogy eszik e vagy isszák, de azt hiszem ez így van rendjén, és így is volt jó. Ha belegondolok az az időszak olyasmi volt mint a vihar előtti csend, a szálak még nem mozognak, a színpad még üres, és csak éltem bele a nagy világba.

Régebben arról álmodoztam, hogy bárcsak visszamehetnék a múltba azzal a tudással és azokkal a tapasztalatokkal ami most van, és akkor biztosan mindent jobban csinálnék. Mára már tudom, hogy semmit nem változtatna a dolgokon, csak én lennék nagyon sok élménnyel szegényebb...

És megint tanulni. Akkor még nem tudtam, hogy életem végig ezt fogom csinálni, ezért nem voltam felhőtlenül boldog a dologtól, de hát mit volt mit tenni, kaptam havonta pár ezer forintot és mindössze annyit kértek, hogy a végén vizsgázzak le. Szerencsére a tananyag nagy részét már tudtam, hiszen a "számtek" mindig érdekelt, amit meg nem tudtam szívesen tanultam, mert az meg érdekelt. Sőt ami érdekel azt nem is kell tanulnom, mert elsőre megmarad a fejemben. Valójában ez maga lett volna a tökély, ha anyám nem siet közbelépni és nem jelenti be, hogy a tanfolyamon kapott pénz felét adjam haza. Ez még hagyján de a következő két dolog teljesen meggyőzött arról, hogy ebből elég volt.

Akkoriban nagy hobbimnak számított a Spellfire nevű kártyajáték. Igen nagy hódolója voltam, döntően azt a pénzt amit nem bulikon a piára meg a cigire költöttem, az erre ment el. Ráadásnak anyám azt találta ki, hogy így sem elég a lóvénk, és menjek el hétvégén dolgozni a MacDonald's-ba. Annyira tudta nyomatni ezeket a dolgokat, hogy kénytelen kelletlen beleegyeztem. Tehát hétközben ki Újpalotárol Csepelre minden nap. Hétvégén szombat, vasárnap meló a Blahán a MC-ben. Hát a faszom ki volt! Nem azt mondom, hogy nem bírtam, mert fiatal voltam, de vazzeg, hát egy még 20 éves sincs embernek ezzel kell tölteni az idejét, hogy nincs egy napja amikor azt csinálhat amit akar??? Na mind1, végülis ebben nőttem fel megszoktam. De aztán összeismerkedtem a MC-ben egy sráccal aki régen Spellfire-ezett és el akarta adni a lapjait. Volt köztük egy ami nekem nagyon kellett, azt monda 800 forint és vihetem. Bassza meg a kutya, akkor pont nem volt ennyi lóvém. De ekkor rám mosolygott a szerencse. Leesett a hó, és egy Spellfire-es cimborával kitaláltuk, hogy elmegyünk havat lapátolni, és megvesszük a srác kártyáit. El is mentünk, hát néztek ránk nagyokat az alkesz homlessek, mit keres itt ez a két suhanc? Érthető módon nem álltunk le magyarázni. De sajnos a havert nem engedték dolgozni mert akkor még nem volt 18, így egyedül maradtam. Kemény gyerek vagyok, gondoltam, bevállalom. Hát most nem sajnáltatom magam, hogy mennyit szívattak. Húzatták velem a kocsit végig tele a szerszámokkal, ha egy cigire megálltam, már ment a szöveg, hogy dolgozzak vagy nem lesz lóvé a végén, de kibírtam mindet. Akartam azt a lapot. Végig csináltam, 8 óra full szívás után 850 forinttal gazdagabb lettem. Nagy boldogan megyek haza, anyám meg bejelentette, a felét adjam oda a pénznek. Na vazzeg leizzadtam. Elöször próbáltam szépen, hogy elmagyarázzam. Na amikor kiderült, hogy Spellfire, amiről anyámnak annyi véleménye volt hogy jaj milyen csúnya szörnyek vannak a kártyákon (megjegyzem nem egy kép Boris Valejo, Jeff Easley, Clyde Caldwell, Brom stb. festmény volt akik akkoriban a grafikusok élvonalának számítottak, tehát nyugodtan beszélhetünk kortárs művészetről), szóval amikor ez kiderült akkor aztán kész volt. Könyörögtem, de hiába. Anyám ilyenkor valami olyan elképesztően hajthatatlan tud lenni, hogy azt nem hiszi el rajtam kívül senki. Arca olyankor mint egy bronz szobor, a szája penge vékony, a szemei hideg tűzben égnek, és minden szava mint valami kalapács ütés súlyt bele a levegőbe. (Itt jegyzem meg én is tudok ilyen lenni, jó mesterem volt.) Végül fogtam a négy darab százast akkor még papírból voltak, kibasztam az íróasztalára. Másnap megint elmentem havat lapátolni, de az éjjel elolvadt a nagy része, és már nem kellett annyi ember, így nem fértem be. Nem volt mit tenni meg kellett kérnem a csávót adja olcsóbban a lapot. Nem adta, nem haragszom rá emiatt, nagyából annyi volt az értéke 800 forint, és hát az üzlet az üzlet.

Azóta persze meg van a lap, később megszereztem, de ezt akkor sem felejtem el sosem. Ami pozitív, az az, hogy megfogadtam, hogy SOHA nem veheti el tőlem senki a sikereim felét sem. Amit én csináltam az az enyém, és ha akarom akkor én adok belőle, de soha többé nem engedem, hogy bárki igényt tartson arra amiért én dolgoztam meg. (A kártyalapot azóta is mindig magamnál hordom, hogy emlékeztessen erre.)

Ezek után persze belázadtam, azért szerintem anyám is érezte, hogy ez erős volt, megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó hétvégén dolgozni. Kivételesen nem ágált sokat, így végre jutott időm egy kis bulizásra, no meg életem első szerelmére. Összejöttem egy volt iskolatársnőmmel, aki már régóta "szemet vettet rám", sőt egyszer be is próbálkozott de akkoriban nem érdekelt a dolog. Most bepótoltuk, és pár hét múlva azt vettem észre, hogy szerelmes vagyok. Aztán faképnél hagyott, szentem csak amolyan akkor nem jött össze akkor most megmutatom neki mit hagyott ki dolog volt a részéről az egész. Mikor ezt realizáltam, akkor igen hamar elmúlt a szerelmem. :D 

Aztán ez az év is elrepült hamar, és levizsgáztam, és lassan 20 éves lettem, és újra elkezdtem melót keresni, és azért egy programozói végzettséggel könnyebben ment. Így utólag visszagondolva jó kis jellemformálás volt az az év. A tanfolyamon voltak más, tőlem idősebb emberek akiken láttam, hogy mennyire idegen nekik az egész világ, ez önbizalommal töltött el. Jó volt a szerelem, még akkor is ha kapcsolat után nem igazán érdekelt a dolog ismét. Ha visszagondolok, kellettek anyámnak ezek a - hmmm - inkább nem fogalmazom meg milyen lépései, hogy parázs kerüljön a seggem alá és tenni akarjak valamit magamért. Sok emberhez képest akiket ismerek nekem aktív és élményekkel teli volt ez az időszak, és nem nihilbe vagy fásultságba tengettem a napjaimat ami igazán jó. Igaz lehet a mondás, hogy teher alatt nő a pálma.

És aztán, hogy, hogy nem, felvettek a legendás Inet Kft-be dolgozni...

Emlékszem, egyszer arról beszélgettünk a suliban a haverokkal, hogy de jó lesz amikor utoljára kilépünk a suli ajtaján, és azt mondatjuk, hogy: "Vége!". Lelki szemeim előtt meg is jelent a kép ahogy kilépek a kapun, süt a nap, az ég felé nyújtom a kezem, és majd egyszerűen azt mondhatom, hogy: "Viszlát, ide se jövök többet!". Mikor eljött az idő, így is tettem. Két dolog nem stimmelt. Egyrészről nem okozott akkora örömet, másrészről, később visszamenetem.

Akkoriban más idők jártak, alig a rendszerváltás után. Fura egy világba csöppentünk a magunk amúgy is fura világával. Amennyire visszaemlékszem mindannyiunkban volt egyfajta ki ha én nem hozzáállás. Én speciel azt hittem, ogy majd pikk-pakk találok magamnak valami über tuti munkahelyet és megmutatom, hogy én aztán annyira de annyira fasza gyerek vagyok. Több okom is volt ezt hinni, először is, az átlag embernél sokkal okosabb vagyok. Ezt most viccen kívül állítom. Nagyon jó a teherbírásom, gyors a felfogó képességem, és még jó pár képesség, amik a mai napig kiemelnek az átlagból.

No de mielőtt előre szaladnánk, még egy pár érdekesség az akkori életemből. Akkoriban én abszolút nem is gondoltam rá, de egészen másképp viszonyultam a szexualitáshoz mint az emberek 90%-a. Erre egy remek példa a szüzességem elvesztése. Nem sokkal még suli vége előtt megismerkedtem egy lánnyal. Pontosabban ha jobban belegondolok ő ismerkedett velem, mert engem nem igazán érdekelt a személyisége, mert láthatóan igencsak fejletlen volt neki. Most viccen kívül, nagyon sötét volt szegény, és ezt most minden él nélkül állítom, szimplán csak leszögezem a tényt. Szóval követték egymást az események, és a végén lefeküdtünk egymással. Az azóta eltelt időben meg előtte is én szorgalmasan gyűjtöttem az információkat a környezetemből, hogy milyen az első aktus. Gondolom mindenkinek ismerős az a szituáció maga még sosem szexelt de mások a környezetében beszélnek arról, hogy ők igen. Legtöbbször úgy van beállítva, hogy fúúú ez aztán a földöntúli élmény, és semmihez sem fogható, és majdhogynem ez az élet értelme. Ezzel szemben mikor én megtapasztaltam, bár nagyon kellemes volt, és kifejezetten élvezetes, nem voltak sem fanfárok, sem fiesta. Voltaképp maga a cselekmény ugyan olyan prózai mint bármilyen más cselekedet az életben. Én ezt az egészet frankón ketté tudtam magamban választani az első pillanattól fogva. Talán erre írja Marcus Aurelius, hogy azt tanácsolja, hogy aki csak teheti lehetőleg minél tovább halassza szüzessége elvesztését. Nem tudom, hogy az enyém későinek számít e, de a lényeg, hogy az akkori személyiségem felfogta azt, hogy ez nem a világmindenség középpontja.

Még egy párszor lefeküdtem a lánnyal, majd mivel semmi kötődést nem éreztem iránta, gondoltam jobb ha szakítunk. Így is lett. Kb. 10 évvel utána tudtam meg, hogy azok akik utánam vesztették el a szüzességüket, nagyon irigyek voltak rám emiatt az egész miatt... Hát megesküszöm mindenre, hogy én ebből akkoriban semmit nem éreztem. Ez az eset egyébként, nagyon erősen elgondolkodtatott azon, hogy vajon az autonómiára való hajlam kiütközik az emberből akár tudatosan csinálja vagy sem?

Valami oknál fogva, úgy éreztem, hogy a suli után nyár még természetesen jár nekem, de azért, hogy ne legyek semmire kellő lettem a jogosítványt. Ehhez az az érdekesség fűződik, hogy bár az érettségire kb. 30 percet tanultam, és végig azon gondolkoztam, hogy vajon miért nem izgulok, a közúti vizsgán szó szerint remegett a lában! Meglehet kezdtem érezni a dolgok súlyát, hogy itt már nem azért csinálok valamit, mert mások azt mondják, vagy mert "kell" (sic!), hanem mert én akarom. Fura egy érzés, de jó. Ajánlom mindenkinek!

Végül lecsorgott a nyár, elkezdtem munkát keresni. Elsőre nem vettem fel a kudarcokat, de sokadjára már igen.  Először dühös lettem majd mérges, végül pedig elkeseredett. Majd egyszer csak megértettem. Én a fasza gyerek, aki férfi, aki okos, aki ügyes, aki jobb az átlagnál nem kellek sehova. Mert a világ nem fog hozzám idomulni. A csalódottság, hogy attól mert felnőtt lettem (korban, és testben), még nem jelenti azt, hogy máris az történik amit én akarok, bevallom férfiasan, sírva fakasztott. Egy novemberi este eltört a mécses, és ekkor kivételesen jól jött anyám pragmatikus szigora, elküldött a munkaügyi központba, ahol felkínáltak egy tanfolyamot, nem is rosszat. Így kerültem egy Felsőfokú programozói tanfolyamra. Ez azóta is befolyással van az életemre. De erről majd legközelebb...

Azt mondják az okosok, és ide bele értve az ókori görögöktől, a modern filozófusokig, mindenkit, hogy négy dolog irányítja az ember életét. A Sors, a Körülmények, a Szölői nevelés, és a Szabad Akarat. Ha belegondolunk ez valóban így van.

A Sorsunkat meghatározza nagyon sok minden, testfelépítés, természet, szerencse, intelligencia, érzelmi fejletség. A Körülményeink az ország ahova születtünk, az éghajlat, a környezet. A Szülői nevelés megadja azokat a jó és rossz sémákat amiknek a segítségével túlélünk. Végül de nem utolsó sorban a Szabad Akarat. Annak aki az autonómia útját járja ez a legbecsesebb. Az önálló mérlegelés, a döntéseink, az érdekérvényesítésünk. Ezek a gerincei az öntörvényűségnek.

Elmélázok itt egy darabig. Véleményem szerint ez az egyetlen olyan ajándék az életünkben amit értékesnek kell tartanunk. Minden más múlandó, átmeneti. Lehet ez pár embernél kiveri a biztosítékot, de akkor is így van. Nem kicsinyítve azoknak a "értékeknek" a hasznosságát, vagy hatékonyságát amiket ilyenkor hallani szoktam (gyerekek, család, pénz, hatalom, népszerűség, tudás stb.), be kell látni, hogy ezek az autonómia szemüvegével nézve eltörpülnek a Szabad Akarat mellett. Ilyenkor jön az érv, hogy ez önző dolog. Legyen az! Bár szerintem akik ezt önzésnek tartják, azok tévednek. Hiszen őket is ez a négy dolog irányítja. Csak ez szerintem amolyan strucc effektus. A Sorskönyv egyik legnagyobb ereje az, hogy bár néha kényelmetlen, néha nehéz, sőt néha értelmetlen, azt akkor is apu meg anyu adta! Itt vérzik el minden érvelés az ellen, hogy a Szabad Akaratnál nincs fontosabb, bár még nem találtam senkit aki idáig merészkedett volna úgy, hogy a Sorskönyvében él. (Vagy az Ellensorskönyvébe.)

Na, de vissza a történethez. Szóval mikor elkezdtem a középiskolát éppen váltak a szüleim, és én anyámmal Újpalotára költöztem. Nem is volt rossz. Szép helyre és itt is volt nyüzsgés és élet. Laktak itt osztálytársak később barátok. Volt egy szemét telep ahova kijártunk gyújtogatni meg az ott található tárgyakat szétverni. Hej, be szép idők voltak! A suli nem érdekelt, nem különben a lányok. Sokat olvastam, játszottam, érdeklődtem a számítástechnika iránt. Jó volt.

Persze anyámmal továbbra se volt könnyű de ekkorra már más volt a meglátásom az egészről. A szüleim válása amelet, hogy nyilván egy sor kellemetlen dolgot jelentett, akarva akaratlanul jól sült el. Ezt akkor nem értettem, de a család felbomlásával megszűnt az a biztonság amit minden gyerek érez mikor kicsi. Ha akkoriban erre gondoltam én egyáltalán nem bántam ezt a felbomlást. Végül is pár év és amúgy is a saját utamra kell majd indulnom, mert azt világosan láttam, hogy én amint lehet le akarok koccolni innen. Nem éreztem lelkiismeret furdalást emiatt, és azért küldök innen egy nagy-nagy gratulációt a szüleimnek, hogy abban, hogy a saját utamat járjam soha sem akadályoztak. Hát mint azt már párszor leírtam az éremnek mindig két oldala van...

Így utólag visszagondolva hamar elszaladt az a négy év. Végre elkezdtem nőni is, na de nem kell valami nagy dologra gondolni. Valójában csak megnyúltam, így lettem 180 centi de sok kilót nem szedtem fel hozzá. Az egyetlen jó dolog az egészben, hogy azóta is így nézek ki és valószínűleg így lesz ez az elkövetkezendő 20 évben is.

Voltam szerelmes is. Nagyon kemény volt! Egy bulin megcsókoltam egy lányt, életemben először. Ezután engedte, hogy haza kísérjem. Na én ettől azt hittem, hogy most akkor mi járunk. Hát, Ő nem így gondolta. Ennyi. :D

A suli amellett, hogy egy végeérhetetlen dzsemborinak tűnt elkezdte megmutatni, hogy milyen is a világ. Emlékszem milyen mérges voltam amikor valami igazságtalanságot tapasztaltam a tanárok részéről. Nagyon nehezen viseltem, hogy a szüleim ilyenkor mindig a tanár pártját fogták. Természetesen nekem a reakcióm erre az volt, hogy még inkább hinni kezdtem az igazamba. Annyira érdekes így utólag, hogy már akkor látszódtak a jelei annak, hogy nagyon el tudom határozni, hogy mit akarok. Hmm, kíváncsi vagyok, hogy én tudom e majd támogatni a gyermekeimet ezekben a törekvéseikben.

Meg volt a lázadás is. Volt, hogy kopaszra nyírattam a fejem és egy tincset meghagytam hosszúra. Na az egy érdekes eset volt. Az egyik tanár tiszta ki volt akadva emiatt. Anyám persze a tanár mellé állt. Komolyan mondom, hogy nem értem azt, hogy egy kamasz gyereket miért kell minden áron korlátok közé szorítani, amikor éppen az a kamaszságának a lényege, hogy keresi a szabadságát vagy másképpen szólva az autonómiáját. Ha én is ilyen leszek kérem lőjön le valaki.

Szóval olyan voltam mint minden más kamasz gyerek. Életem a világom és elkezdett kialakulni a személyiségem. Aztán egyszer csak vége lett a sulinak, és jött az első nagy pofon az Élettől...

Elnézést a sok késlekedésért, ha járt volna netán erre valaki. Kicsit hanyagoltam az utam dokumentálását, ugyanis zajlanak az események köröttem. No de, nem is számít, időnk mint a tenger...

Szóval, vegyük vissza a fonalat és induljunk tovább az időben. Nagyon vegyes emlékeim és érzelmeim vannak a tízes éveim elejéről. Szerintem meg volt minden az életembe ami kell. Voltak nagyon boldog pillanataim, és voltak nagyon kellemetlenek. Talán még ilyenkor is feszegetik a határaikat a gyerekek. Ha igazán belegondolok mi befolyásolta az életem akkoriban akkor két dolog jut az eszembe.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a lakótelep ahol laktunk egy 2000 lakásos frissen épült panelsor volt. A beköltözők családok szinte mindenhol hasonló korú gyerekekkel. A franc tudja hanyadik Ratkó generáció voltunk mi, a kései 70-esek. Sosem volt gond játszótársakat találni. Életem egyik kedvenc gyerekkori élménye, amikor egy építkezésre paneleket hoztak, és a panelok végén lyukak voltak, amik egy műanyag fedővel voltak lezárva. A fedők könnyen kivehetőek voltak a panelokból, és ami legfontosabb, olyanok voltak mint egy frizbi. Valaki gondolt egyet és elkezdtük a fedőket hajigálni, az arra járó gyerekek mindegyike jó mókának találta mindezt és beszálltak a játékba. A helyzet nagyon gyorsan eszkalálódott. Hamarosan van 50-60 gyerek dobálta önfeledten a frizbiket, és fékevesztett jókedv és harsány kacaj uralkodott mindenütt. Ha visszagondolok arra a napra, most is látom lehunyt szemem előtt a jelenet, ahogy mindenhol gyerekek, én is állok egy panel kupac tetején, dobom és elkapom a frizbiket. Érzem a szagokat a levegőben, érzem a bőrömön a szellő simogatását, az adrenalin vágtatását az ereimben, a szabadság mámoros ízét a számban. A mulatságnak az lett a vége, hogy egy munkás ostorral (!) szétkergetett minket. De valójában nem számít, ott azon a napon megéreztem azt a felszabadult életörömöt ami keveseknek adódik meg az életben. Végre egy élmény amit tisztán élvezhettem, és ami a legfontosabb, hogy egyedül. Akkor már elég nagy voltam ahhoz, hogy leengedjenek a telepre egyedül. Szerintem ez nagyon fontos egy gyerek életében. Azért is lehet ez ennyire fontos az emlékeimben, mert ez egy hatalmas kontraszt az otthoni helyzethez képest.

Otthon nehéz volt, ekkora már szinte teljesen megromlott a kapcsolat a szüleim között, apám sokat volt távol, és akkor anyám teljesen kontrollálatlanul nevelhetett engem. De akkor már képes voltam az ellenállásra. Már nem tudom miért, valószínűleg hoztam egy egyest az iskolából, és kitalálta, hogy akkor nevelő intézetbe küld. Én valahogy ráéreztem, hogy ez nem így működik, és úgy csináltam mint akit ez nem érdekel. Persze azért féltem, hogy igaz lehet. Anyám beadta, hogy egy szombati napon elvisz. Aznap reggel, szólt, hogy pakoljak össze, és öltözzek mert indulunk az intézetbe. Én rezignáltan megcsináltam mindent. Persze akkor már érzetem, hogy nem megyünk, mert ő nem készült semmit. Hát ki is derült, hogy csak rám akart ijeszteni. Hát ennyi. Ilyenek voltak velem akkoriba otthon, sorolhatnám a cifrábbnál cifrább eseteket, de minek? Annyi is elég, hogy nem volt jó otthon, sok mindent elhatároztam akkoriban, az egyik az volt, hogy én aztán amint lehet lepattanok innen, a másik az az volt, hogy tutira nem fogok megházasodni, mert az a szüntelen balhézás ami otthon ment az nagyon elrettentő volt.

A személyiségem kezdett kibontakozni ellenben. Abban az időben kezdett a műholdas televíziózás elterjedni. Kinyílt a világ. A videó és a számítógép is akkoriban terjedt Magyarországon. Észre vettem, hogy mennyire el tudok merülni egy-egy játékban, mennyire le tud kötni egy érdekes műsor, vagy ha kezembe került akkor egy-egy érdekes könyv. Azt hiszem ekkortájt szerettem meg a történelmet, csillagászatot, filozófiát. Érdeklődni kezdtem a világ iránt és ez az élmény új volt. Vonzódni kezdtem a heroikus történetekhez, a hősök és a példaképek ideje volt ez. A suliban nagy baráti társaságom volt, és ez is sokat dobott a helyzetemen, voltak emberek akikkel szívesen voltam. Van a mai napig élő barátságom abból az időből.

Volt viszont valami amit szomorúan konstatáltam. Ahogy a barátaim nőttek, úgy kezdtek férfias vonásokra szert tenni. Egy nap döbbenettel bámultam ez egyik barátom a strandon. Hirtelen megütötte a szememet a domború mellkasa és a formás teste. Ahogy egy anatómia könyvben látható. Arányos, szép, szinte hibátlan... Ha a tükörbe néztem egészen mást láttam: vékony pálcika végtagok, beesett mellkas, rossz tartás, csálé fogak, vékony gyermeki arc még mindig. Nem igazán értettem a dolgot, hiszen mind ugyan azt csináltuk, naphosszat futottunk, fociztunk, kúsztunk, másztunk. Ma már értem, hogy a gének furcsa játékának az áldozata lettem. Vigasztalom is magam, hogy amit elvettek tőlem testben azt visszakaptam lélekben, meg ilyenek. De ezek csak áltatások. Akkor és ott szorongást és bizonytalanságot okoztak. Sőt talán haragudtam is a testemre úgy éreztem az utamban áll. Nem vigyáztam rá, törtem vágtam. Mai napig maradandó sérüléseket szereztem. Reménykedtem, hogy idővel ez majd megváltozik. Hát nem így lett...

Így utólag visszatekintve igazi gyerekkor volt ez. A felelősség, és a szabadság megismerésének az időszaka. Az első pár olyan élménnyel aminek a hatásai a mai napig velem élnek. Voltak rossz idők, mikor azt kívántam bár inkább egyedül lennék ezen a világon, de voltak olyanok is, amikor ráéreztem a szabadság ízére. Mikor vége lett az általános iskolának rájöttem, hogy még négy év és azt csinálok majd amit akarok, és nem szólhat bele senki. A szüleim végre feladták a küzdelmet és elváltak. A középiskoláról csupa jót hallottam, vártam már nagyon. Kicsit olyan volt mintha felcsillant volna a remény. Fel is csillant, hiszen csodálatos dolgok vártak rám az életben. Igaz akkor még nem tudtam, hogy az éremnek két oldala van. A jó mellé mindig megkapjuk a rosszat is.

Sokat gondolkodtam, az előző postra kapott reakción. Morfondíroztam a dolgon, hogy ez most túlzás volt e vagy sem. Érdekes módon ha úgy olvastam el, mintha ez nem velem történt volna meg, akkor elszörnyedtem a dolgon, ha úgy hogy tudtam, hogy velem és ennek ellenére itt vagyok, akkor meg teljesen sztoikus nyugalommal tudtam szemlélni a dolgot. Azt hiszem, pont ez itt a lényeg. Nézzük most ezt a dolgot három szempontból.

Szülői: Büdös kölke, most végre megtanulta a kutyafittyét.

Felnőtt: Ez azért egy kicsit durva volt, de túlélte nem?

Gyermek: Baszki ez kemény, mit tehetett vajon?

Igazándiból ennek a 3 nézőpontnak a keveréke van bennem. Úgy döntöttem, nem túloztam el semmit, és azt írtam le ami valójában történt, leírom azt is, hogy még nagyon sok olyan sztorit bírnék ide leírni amin ki lehetne akadni. A lényeg, hogy a forró krumpli effektus áldozata lettem, és egyvalamit már egész korán tudtam gyerekkoromban. EBBŐL A HELYZETBŐL MINDENKÉPPEN MEG KELL SZABADULNI. Lehetne minősíteni és lehetne még ragozni. De nem akarom, mert amellett, hogy ezek igen meghatározó és kellemetlen élmények az életemben, mégiscsak a családomról van szó, akik viszont olyan helyzetekben amikor támogatni kellett azért a maguk módján támogattak, és ennek köszönhetően vittem valamire az életben. A szigor mellé kaptam nevelést is, ami már-már kincsnek számít ebben a mai világban. Megtanultam gondolkodni, kiállni magamért, erkölcsi, etikai és morális érzéket kaptam. A műveltséget és a tudást pártolták a szüleim, és ezzel olyan férfivá lettem aki megállja a helyét a világban. Így aztán maradjunk annyiban, hogy bár nem azt kaptam és nem azt kapom amit kérek. Amit jó szívvel adtak az legalább jól sült el. Ennyi.

Aztán van itt még valami. Szeretném még leírni azt, hogy amikor elkezdtem az autonómia útján járni azt hittem, hogy ezeknek a dolgoknak az ismerete, pl. forró krumpli, és annak felismerése, hogy ennek áldozata vagyok, majd megkönnyebbülést hoz. Nos, elképzelhetőnek tartom, hogy ez valaki számára óriási megkönnyebbülést hoz, nekem sajnos nem. Az mondjuk tény, hogy ettől egy kicsit jobban érzem magam. Néha megnyugtató arra gondolni, hogy egyszerűen így működnek az emberek, mármint a nem autonóm emberek. Itt persze el lehet mélázni egy pillanatra, hogy felróható e valakinek az autonómia hiánya???

Az igazán nagy profit azonban nem itt van. Valójában ettől az egésztől nem nekem lesz jó. Most, hogy már tudom, hogy a családomban van egy ilyen forró krumpli, ráadásul nekem már itt van a kezemben, most szabadon eldönthetem, hogy tovább adom, vagy eldobom. Ez az autonómia ereje...

Véleményem szerint az életünk egyik legautonómabb időszaka az általános iskola alsó tagozata. A Sorskönyvünk készen van már, de még csak a vázlata, nincsenek finom opciók benne, lappang még csak. Ebben az időszakban a három alappillér közül a spontaneitás a legerősebb. Jó esetben lehet jelenléte is az embernek, ezt típusa válogatja. Amiből viszont nagyon kevés van az a tudatosság. Néha elgondolkozom ezen. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó e így vagy rossz. Minden esetre ez akkor is így van, ebben az időszakban ezt kell megtanulni, a tetteknek következményei vannak. Lássuk hát mik alakítottak ebben az időben:

Anyám a rettenetes szigort hozta otthonról. Sok esetben biztosan igaza volt, és nevelési célzattal tényleg érdemes volt büntetnie, de azt hiszem, nem kicsit túlzásba vitte. Mára rájött erre szerintem, de képtelen elismerni. Nem tud szembenézni azzal a ténnyel, hogy nagyon meggyötört engem abban az időben. Valójában ebben az időszakban romlott meg a viszonyom a családommal. Ha visszagondolok erre az időszakra szinte az összes pozitív élményem a sulihoz kötődik meg a barátaimhoz. Apám és anyám ebben az időszakban fasirtba voltak, már nem emlékszem pontosan, hogyan is volt ez, de volt, hogy apám velünk lakott és volt hogy nem. Nagyon sokáig mérges voltam á emiatt.

Amit nagyon sokáig nem fogok elfelejteni az a bátyám szemétkedései voltak, kihasználta testi erőfölényét, és szabály szerűen kínzott engem. Amitől viszont kifejezetten idegbeteg lettem, hogy állandóan piszkálta a fülemet, és mikor mondtam, hogy ne csinálja akkor lefogott, és úgy piszkált tovább, közben hangosan nevetett. A mai napig emlékszem, hogy mennyire dühös és mérges voltam rá emiatt. Azt terveztem ha majd megnövök és én is erős leszek jól megverem. Ha pedig a szüleimnek szóltam, hogy nem hagy békén akkor rám se bagóztak, esetleg valamit mondtak a bátyámnak, hogy hagyja abba, vagy ne csinálja. De a legjobb tán nem is ez volt, egyszer mikor a bátyámnak kedve szottyant engem idegesíteni, kínomban szaladni akartam anyámhoz, a fürdőben volt éppen, és én rányitottam. Anyám meztelen volt, és megriadt. Becsuktam gyorsan az ajtót, a bátyám is megijedt így békén hagyott. Már éppen megörültem, hogy ezt most megúsztam, mikor anyám kijött a fürdőből és kegyetlenül elvert, de úgy hogy a földön feküdtem ő meg rugdosott. Egyvalami pozitívum volt a dologba, a bátyámba legalább lelkiismeret szorult, többé nem piszlkálta a fülem. :(

Anyám amúgy ilyen volt. Ha valamit jól csináltam akkor az tök természetes, ha valamit elbasztam (pl. hoztam egy intőt) akkor aztán mekkora égetni való rossz kölök vagyok, és hozzam a fakanalat (Tetszik érteni? Velem hozatta oda fakanalat, amivel aztán elvert. Fasza mi?), vagy nincs TV-zés 2 hétig. Szerintem néha kifejezetten gonosz megnyilvánulásai voltak. Egyszer pl. mikor apám nem élt velünk, és egyszer eljött meglátogatni, akkor elsírtam magam neki (nyilván mert hiányzott), és úgy fejeztem ki magam, hogy "nem történik semmi". Apám nyilván elmondta ezt, és később anyám jól a fejemhez vágta. Asszem ez volt a forró krumpli effektus, azt a gyötrést amit kapott gyerekkorában átadta nekem.

Apámba sokkal több humanitás szorult szerintem mint a család többi tagjába együttvéve, beleértve engem is. Néha sikerrel vette fel a harcot a hülyeség ellen. Például anyám előszeretettel szólította fel, hogy üssön meg engem vagy a bátyámat. Erre apám kijelentette, hogy parancsra nem üt. Volt neki érzéke ezekhez a dolgokhoz. Talán ha többet lett volna velünk akkor jobban kompenzálhatta volna anyám zsarnoki és kegyetlen húzásait, jó pár esetre emlékszem mikor egy egy büntetés esetén sikerült enyhítést kicsikarnia anyámból. Nagyon sokáig haragudtam rá amiatt, hogy "gyáván" megfutamodott. Ma már azt látom, hogy inkább belefáradt. Sokszor menekült az alkoholba, és olyankor kijött belőle az egész. Olyankor agresszív és zárkózott lett.

Hát így éldegéltünk mi akkoriban. És az előző fejezetben leírtam, hogy mik azok amiket hoztam, hát ezek azok amiket kaptam. A fentiek viszonylag jól leírják a légkört, és sorolhatnám még azt, hogy milyen egyéb estek történtek, a lényeg az az, hogy nem éppen egy ideális szeretettel teli családban nőttem fel. Valójában úgy érzem, hogy az állandó büntetések és fegyelmezéseknek az egyik oldalon az lett az eredménye, hogy a végén már nem érdekelt mit csinálok, hiszen úgyis maximális büntetést kapok. Emlékszem egyszer mentem hazafele, és azon filóztam, hogy már megint kaptam egy intőt vagy valami most ezt, hogy mondjam el otthon. Ha nem mondtam el és késöbb derült ki, na akkor aztán még nagyobb büntit kaptam. Szóval ahogy ezen gondolkodtam, az jutott az eszembe, hogy végül is tök mind1. Megölni nem fog anyám. Ezen még egy kicsit meg is könnyebbültem. (Tehát tetszik érteni, ez volt a vigaszom, hogy igen, majd megkapom a lebaszást, de azért a legrosszabb nem fog bekövetkezni.) Fura egy lelkiállapotok voltak ezek. De volt egy olyan része is a dolognak, hogy ha valamit tettem akkor azért már igyekeztem előtte felmérni, hogy ebből majd mi fog kisülni. Tehát mondjuk azért volt hozadéka is a dolognak.

Hát ennyi. Írhatnék még egy-két kirívó esetet, de már minek? Elég annyi, hogy az alapok azóta se változtak. Én azóta se érzem jól magam a családommal. Ennyi. Lehet ezért köveket dobni rám, de nem érdekel. Az évek folyamán én megpróbáltam a magam módján rendbe rakni ezt, de egész egyszerűen nincs értelme.

Nem tudom tudományos alapossággal bizonyítani, de talán nem is kell, hiszen ez nem egy tudományos igényű blog. Az előbbi postban kifejtettem azokat a gátló parancsokat amiket be tudtam azonosítani, ezek jó része érthető és erős formában tetten érhető az életemben, egy része csak lappangva itt-ott. Az elméletem egyébként mindössze annyi, hogy szvsz minden gátló parancsot megkapunk gyerekkorunkba, csak van ami dominál és van ami nem annyira. Ha nem is s szüleinktől kapjuk ezeket akkor a környezet, a nagyszülők, a pedagógusok, a társadalom.

Az elméletem lényege a következő. Mindannyian megkapunk minden olyan impulzust ami alapján kialakul az összes gátló parancs, aztán az impulzusok erejétől és a saját hajlamainktól függően fixálódik a "kedvenc" gátlás. Hogy egy kicsit érthetőbb legyek, mondok egy példát. Vannak olyan emberek akik hajlamosabbak a hízásra genetikailag. Ha olyan családban nőnek fel ahol a "bánat evés" élő jelenség, és ezt el is tanulják, akkor nagy valószínűséggel ők is azzal a problémával fognak szembesülni, hogy nehéz helyzetekben hülyére zabálják magukat, mert úgy érzik megnyugtatja ez őket. Ha viszont a sors furcsa fintora folytán olyan családban nőnek fel, ahol az evés természetesen módon van kezelve, akkor lehetséges, hogy értetlenül állnak majd a "bánat evés" jelensége előtt. Előző esetben valószinüleg súlyos problémáik lesznek a testméreteikkel, utóbbi esetben viszont lehetséges, hogy lesz rajtuk egy kis párna itt-ott de nem is fogja őket zavarni ez.

Mit is akarok mondani ezzel? Azt, hogy bár tényként kezelem a Sorskönyv létezését, és magam is azon dolgozom, hogy minél jobban függetlenedjem tőle. Megnyugtató a gondolat, hogy nem teljesen függünk tőle. Léteznek olyan tulajdonságok, és olyan motivációk bennünk amik nem feltétlenül a gyerekkori folyamatok eredményei. Valójában jó hír ez. :) 

Az autonómia és az önismeret kéz a kézben járnak. Aki autonómiára törekszik annak önismeretre kell szert tennie, és vica-versa. Mivel ez egy olyasmi blog is akar lenni ami leírja azt, hogy milyen az autonómia útján járni, leírom most, hogy mit figyeltem meg magamon, és ez, hogyan segített nekem.

Gyerekkoromban volt egy dolog amit magamban csak kis hangnak hívtam. Azt vettem észre magamon, hogy néha ez a hang megsúgja mit kell tennem, ahhoz, hogy elérjem céljaimat. Mára azt gondolom, hogy ez egy olyan tulajdonság amit leginkább úgy jellemezhetnék, hogy elegendő mennyiségű információ esetén, képes vagyok a helyes következtetést meghozni. TA nyelven szólva, elég izmos Felnőttem van.

Alapból komoly és megfontolt ember vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy néha nem csinálok őrültségeket, vagy nem engedem el magam. Egyszerűen tudom magamról., hogy átgondoltan élem az életem. Különbséget tudok tenni, helyes és helytelen között, ami persze nem azt jelenti, hogy mindig helyesen cselekszem, de legalább tudom, hogy most nem ezt kéne csinálni. :) Érdekes módon egy nagy tanulság is fűződik ehhez a két dologhoz, nagyon nagyon sokáig abba a hiteben éltem, hogy ez a képesség mindenkiben meg van, és ennek alapján mindenkit jobb belátásra lehet bírni. Mára konstatáltam a szomorú tényt, hogy ez nem így van. Igen kellemetlen élményekben volt részem míg idáig eljutottam.

Hidegen hagynak az anyagi világ hívságai. Rohadtul nem érdekel milyen autóm van, csak négy kereke legyen és guruljon. Nem érdekelnek sem a márkák sem a trendi cuccok. Igen alacsony az igényszintem, ha az meg van jobb szeretek valami mással foglalkozni mint a javak hajhászása. Ez nagyon jó tulajdonság, ezzel könnyen lehet élni. Cserébe viszont iszonyatosan hiú vagyok. Ezt sokan nem tudják rólam mert gondosan rejtegetem, vagy ha mégis tudják akkor rosszul csinálom. :) A lényeg, hogy szeretem magam nézegetni a tükörben, kényes vagyok a frizurámra, a megjelenésem is fontos számomra. Sőt utálom ha nem adnak a véleményemre, ha általánosítanak a személyiségemre vonatkoztatva (ÉN EGYÉNISÉG VAGYOK !!!). A hiúságom sokszor kevélységgel is párosul, lenézem a buta embereket, az együgyűeket, azokat akik nem képesek kilátni a saját kis világukból.

Imádom provokálni az embereket. Tudom ez nem túl jó tulajdonság, de egyszerűen képtelen vagyok ellenállni. Ha szembetalálkozom egy vaskalapos figurával, zsigeri bizsergést érzek, hogy kizökkentsem a szénné szabályozott gondolkodásából. Mérhetetlen elégedettséget érzek akkor ha önellentmondásba tudom keverni. Hát ja, mindenkinek meg vannak a gyengéi. :)

Végül pedig az állandó gondolkodás. Egyszerűen képtelen vagyok kikapcsolni a gondolataimat. Sokszor azt veszem észre, hogy párhuzamosan gondolkodok különböző dolgokon. Sokszor éreztem azt, hogy bár ne ilyen lennék! Bár én is csak bambulhatnék bele az Univerzumba! Irigyeltem azokat akik meg tudják azt tenni, hogy egyszerűen nem gondolkodnak csak élnek bele a vakvilágba. Már tudom, hogy ez egy áldás, ha ez nem lenne akkor nem lehetnék az ami. Akkor hírből se ismerném az autonómia útját. nem mellesleg nem lennének olyan kapcsolataim amilyenek vannak. De erről majd később.

Idővel persze sok egyéb tulajdonságomat is kielemeztem, majd megértettem, és elfogadtam. De ezekről biztosan tudom, hogy valahol a természetemből és az általam "saját anyagnak" tekintett részemből vannak. Igazándiból mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy a fenti tulajdonságok eredményeképpen ráléphettem egy olyan útra ami visz valahova.

No, tehát megszülettem. Mik is az első élményeim a világról?

Tök megdöbbentő de az első élményem amire tisztán emlékszem a Vilmos bácsiék telkén volt. Lehettem vagy 2 éves. Arra emlékszem, hogy a egy hegyoldalban volt a telek, ahol fent volt a ház, lent meg a kert. Én éppen a kert végében szöszmötöltem a kerítésnél, mikor halk zümmögésre lettem figyelmes. Felpillantva két pontocskát láttam a levegőben. Gyermeki létem minden kíváncsiságával meg akartam fogni őket. Tisztán emlékszem arra, hogy mosollyal a számon nyújtottam apró kezem feléjük, barátsággal, nyílt szívvel. És az univerzum kegyetlen valósága lesújtott rám. Ugyanis két dongó volt a két pötty az égen. Ez volt az első fájdalom amire emlékszem, váratlan, és erős. Mintha tűzben lenne a kezem. De hiába rántottam el, hiába kaptam be a számba, nem segített semmi. Üvöltve és könnyezve rohantam a ház felé. Így visszagondolva nem szerettem felmenni, mert meredek volt, de akkor mintha felteleportáltam volna a házhoz. Könnyes arccal sírva mutattam a nagymamámnak a kezem. Annyira neki voltam keseredve, hogy a mama azt hitte legalább a fél karomat leszakította valami. Mikor megtudta, hogy "csak egy dongó", akkor szinte megkönnyebbült. Nem úgy én! Nem értettem, hogy ha már elmúlt a veszély, miért fáj még mindig. Nos lassan elmúlt a dolog. Sokáig haragudtam a mamára mert nem vígasztalt, de hát ez van. Most, hogy már másképp gondolom, de akkor nagyon rosszul esett. Egy valami viszont biztos. Akkortól örök harcban állunk, a bogarak és én. Megölöm mindet ami az utamba kerül. És élvezem ... :) (Ne érezz!)

 Aztán korai öntörvényűségemnek egyik megnyilvánulása mikor Leányfalun bedobtam egy botot a Dunába, majd rájöttem, hogy az kell nekem. Utána vetettem magam a pontonról. A legjobb helyen tettem mindezt. Ugyanis ez egy MAHART rendezvény volt (gyk.: Magyar Hajózási Részvénytársaság), és a jelen levők cirka fele ugrott utánam a Dunába. :) Utána elég kemény szidalmakat kaphattam de szerencsére erre nem emlékszem ez csak a családi legendáriumba van nyilvántartva. (Ne légy gyerek!)

Aztán a Németvölgyi út. Emlékszem egy estére mikor anyám nem volt otthon, és apám kihívott a kis alvófülkéből a bátyámat meg engem, hogy megnézhessük ezt a rajzfilmet. Magamon kívül voltam a gyönyörtől. Emlékszem, hogy ez az emlék sokáig ott maradt a szívemben, és még évek múlva is emlegettem. Érdekessége a dolognak, hogy Anyám iszonyatosan szigorú volt velünk, és amikor Apám néha engedékenyebb volt, akkor nagyon haragudott Anyám ezért. Igaziból ez csak később lesz fontos. Most csak leírtam.

Az ovi. Mivel otthon nagy volt a szigor, az oviban éltem ki magam. Hangos és eleven kölyök voltam. Talán azt mondanák ma rám, hogy hiperaktív. Emlékszem, hogy imádtam a rosszalkodásaimmal provokálni az óvónőket. Nem ismertem határokat ebben. Egyszer azzal kergettem őrületbe az egyiket, hogy megkérdeztem hangosan alvásközben, hogy milyen volna ha a kukinkon kakilnánk és a fenekünkön pisilnénk. Őrületes volt a hatás! Valószínűleg egy prűd alakot foghattam ki. Vajon hogy??? :) Egy szó mint száz, az óvónők nem kedveltek. Sőt egyszer száműztek a csoportból, egy délelőttöt kiközösítve kellet töltenem. Nagyon rossz volt, de kibírtam. (Ne légy közel!)

 Aztán a Hajnóczy utca. Na itt már kezdtem jobban feszegetni a határaimat. Egyszer fejest ugrottam a betonba csúszdáról. Felrepedt a fejem, ömlött a vér. Anyámat a gutaütés kerülgette mikor meglátott. Azt mondta azonnal irány a kórház. Én halkan megkérdeztem mehetek e biciklivel. Tényleg itt tanultam meg 2 keréken biciklizni. Soha nem felejtem el az érzést ahogy a Városmajorban suhanok élvezve új tudományomat.

Itt viszont van egy érdekes élményem. Mint minden 5 éves gyerek én is szerettem a pöcsömmel játszani. Egy napon éppen ezzel voltam elfoglalva mikor bejött a szobába anyám. Én zavarba jöttem, és ő nagyon szigorú arccal közvetlen közelről leszidott. Próbáltam tagadni, hogy hátha megmenekülök. De mivel testi jelenségek kísérték játszadozásom, csak még jobban felbőszítettem anyámat. Rettenetesen dühösen megkaptam a leszidást azért is mert, hogy hazudtam. Ma napig itt van előttem az arca, hallom a szavait a fülemben. Na kérem, így kell egy parancsot átadni. Azóta is betegesen igazat mondok, és szinte képtelen vagyok az apró hazugságokra is. Annyira őszinte tudok lenni, hogy az már nyers. (Ne légy önmagad!)

Jaj, hát az olló. Egy szobában laktunk a bátyámmal, aki 6 évvel idősebb nálam. Egyszer csak megláttam az ollót az asztalán. Fogtam és belevágtam a hajamba. Mai napig emlékszem, hogy mennyire jó érzés volt. Ha keresztre feszítenek sem tudom megmagyarázni miért. Na, lett is nagy botrány. Megkaptam a beosztásomat, hogy ez már milyen, meg mekkora hülyeség ez. (Ne légy gyerek!)

Amúgy nem szerettem ezeket a helyek, sötétek és nyirkosak voltak. Nem szívesen emlékeztem vissza ezekre az évekre. nem volt jó. De aztán megtörtént a csoda. ismét költöztünk de a Vizafogóra. Egy fényes szobát kaptam ami csak az enyém volt. Azt hiszem akkor, még épp idejében kaptam egy impulzust, ami a mai napig hatással van az életemre. Amikor elkezdtem iskolába járni, rájöttem, hogy ez jó nekem. A saját szoba és, végre a fény, meg a gyönyörű kilátás. Ha nagyon szar volt akkor csak bámultam kifelé az ablakon. Éppen 6 éves voltam. A dolog bevégeztetett. Megkaptam a parancsaimat, összeállítottam a tervemet. Megindultam hát, hogy beteljesítsem a Sorskönyvemet... 

"Életben maradunk, bebábozódunk..."

Nos hát adott volt egy nő, akit egy olyan családban neveltek fel, ahol bombatölcsérek alakították a világot, és volt egy férfi akitől eltitkoltak dolgokat, majd ő szép lassan rájött miről is van itt szó. Egyvalami biztosnak mondható. Mind a ketten menekülni akartak. Mindegy hogy mi csak ez ne menjen tovább. És akkor hirtelen egymásra találnak.

"találunk valakit, valamit mondunk,"

A családi legendáriumban rengeteg eset feljegyzésre került a szüleim gondtalan éveiről, bulik, utazások, kirándulások, barátok. Később hallottam a rossz élményeket is. Utólag anyám sokszor emlegette, hogy akkor kellett volna ezt meg azt tenne ez meg ez helyett. De a lényeg az, hogy annyira újat akartak az élettől mind a ketten, hogy belevágtak. Meg nem mellesleg lehet szerették egymást.

"neki, hogy úgyis mindegy, hát gyere, velem halálig jobb híján leszel-e?"

Így aztán házasság, gyerek meg ilyenek. Apám sokat hajózott, egy darabig anyám a bátyámmal a Rózsa utcában lakott. De nyilván nem így tervezte a dolgot. Mint azt írtam, nem a világ legvidámabb helye a Rózsa utca.

"Nem lesz egy fáklyás menet. Tudod mibe kerül annyi fáklya?"

Innen már az is nagy ugrás lehet, hogy a Németvölgyi útra költöztek egy szuterénba. Valamikor ekkor kezdett anyámnak derengeni, hogy ez nem az a sztori amit ő megálmodott.

"Inkább gyújts egy gyertyácskát minden napra egyet, néha majd elfújom, olyankor szeretlek."

Apám és anyám, két külön felfogást hoztak az életről, és sajnos nem volt akkora szerencséjük, hogy ezt össze tudják egyeztetni. Elég ha egy olyan hétköznapi dologról van szó mint a pénz. Apám könnyelműen gondolkodik róla, anyám meg szigorúan beosztó mert otthon azt látta. Anyám egy makacs ember, emlékezzünk csak az ünnepi cipőre!

"A sötétben csendesen látod a testnek is, jó. A léleknek meg egy kép a sötét mellékhajó."

Vajon mit csinál egy makacs nő mikor el akar érni valamit? Zsarol. És mit csinál egy férfi amikor zsarolják? Lázad. Persze ezt soha nem ismerték volna be, még maguk előtt sem. Folyt a tánc, és már nem volt menekvés belőle. A forgatókönyv előre meg volt írva, és mint két jó zenész lejátszották a kottát.

"Oldalán, vagy a gyüliben az aznapi csodán, csüngeni mint Évának az almája a fán."

Mikor már ez a film pergett több mint 6 éve. Megszülettem én. Vajon azt várták tőlem, hogy majd megjavítom a házasságot???

"Amely a fajtánkat gazdátlanná tette, hogy akármit fog azt kéri, hogy eressze..."

Ugye milyen könnyű volna azt kérdezni, hogy akkor minek csinálták? Ha nem volt jó. Ugye milyen egyszerűen hangzik, hogy ha le van írva, ha ki van mutatva? És nem. Csináljuk, mert ez a script. LE KELL FUTTATNI!!! Amíg nem fut le addig nincs menekvés. A legravaszabb dolog az egészben, hogy van egy belső parancsunk ami arra késztet, hogy tegyük meg. Véleményem szerint ez nem programozás kérdése, hanem egyszerűen ilyen az ember:

"Mink meg csak szoríjjuk, hogy érezzük, hogy meleg, hogy nem vagyunk egyedül, nosza, ÖLELJETEK MEEEEEG !!!"

(Kispál és a Borz: Mulató)

Volt a Szabó család lakásában valami nyomasztó. Valami sötét. A bútorok nehezek és robosztusak. A fény alig járt be, és a nappalinak használt szoba is egy másik ház falára nézett. Ha kinéztem a nappali ablakán alig pár méterre egy másik lakásban másik emberek laktak. Egyszer megkérdeztem a Mamát, hogy kik azok az emberek. Valamit mondott. Nem emlékszem pontosan de valami olyasmit, hogy ott is laknak. Valahogy olyan távoli volt az egész. A gangra néző szobák, a konyha ahonnan a lépcsőházat lehetett látni. Sehol egy látkép sehol egy kilátás.

Igazándiból nem szerettem emiatt ott lenni. Nyomasztó és sötét volt az egész, mintha megülte volna a szomorúság azt a helyet. Néha repülőt hajtogattam, rákötöttem egy spárgára és a gangról ledobáltam, majd a spárgával visszahúztam. Magam is meglepődtem, hogy engedik ezt nekem. Nagyon élveztem. De mikor legközelebb ezt akartam játszani a Mama rám szólt. Nem lehet. Miért kérdeztem. De megint az a furcsa válasz. A másik emberek. Kik lehetnek azok?

Arctalan, névtelen emberek akiket zavarok a játékommal? De hiszen csak repülőt dobálok? Biztos az a bajuk, hogy boldog vagyok. Hiába, ebben a sötét házban nem szabad örülni. Mit lehet akkor itt csinálni? Mi öröme van az embernek?

Reggel van. Korán. Miért ébredek fel? Mi ez a zaj. A Mama már fent van. Kimegyek. kijön a spájzból. Elégedett. Mit csinált bent? Kérdezem. Furcsa válasz. Már megint ezek a furcsa válaszok. 

Olvasok a szobában. Itt állandóan olvasni kell. Senki nem akar beszélgetni velem. De nem baj, szeretek olvasni. Igaz nagyon nehéz a könyv. Nagyon nehéz. Kimegyek inni. Mama áll a folyosón, lopva körülnéz, nem vesz észre. Benyúl a szekrénybe matat valamit. Becsukja az ajtót, elégedett. Miért? Kérdezem. Nem felel. Kezembe nyom egy ötforintost. Szaladjak a boltba tejért. Rohanok.

Az utcán élet. Sokan vannak a közértbe. Vásárolok, csupa hang, csupa fény. Szagok mindenütt. Fizetek, a pénztáros néni mosolyog rám. Haza szaladok. Büszkén mutatom a tejet a Mamának. Örül, megsimogat, majd szét vet a büszkeség. Odaadom neki a visszajárót, eltünteti a szekrényben. Kiülök a gangra, hamarosan lemegy a nap, így délután egy kicsit idesütött. Kezd hűvös lenni. Újra sötét és szomorú minden. De jó volt a közértben...

Papa szobája. Ma itt alszok, hideg van éjszaka. Van egy radiátora. Vajon bekapcsolhatom? Nem tudom. Ha összehúzom magam akkor nem fázok. Inkább nem kapcsolom be. Itt úgyis mindig szenvedni kell, ezt a kicsit már fél lábon kibírom. Már csak két nap és mehetek haza. De jó lesz...

Hát ilyen élményeim vannak a Rózsa utcai lakásból. Itt nőtt fel az Apám.

Az ember Sorskönyvi szempontból olyan, mint a fa, aminek két gyökere van. Az egyik gyökértől kapja az éltető energiát, a másik gyökérrel felszívja az információkat ahhoz, hogy megtudja, hogyan kell fának lenni. Hát most nézzük a másik ágat, ahonnan a mintáimat kaptam.

Valahogyan az apai ága a családomnak homályba burkolózik. Ott se voltak rendbe a dolgok. Szól egy családi legenda az egyik Dédnagymamámról, aki szerelmes volt valakibe, akibe nem kellett volna. Ha minden igaz, akkor ezek a kapolcsi felmenőim. Aztán az a férfi, akiről szó van állítólag kiutazott Amerikába, és mivel nyilván volt egy kis sütnivalója ott is maradt. Hívta az itthon maradt asszonyt is, de a pénz, amit az útra küldött, valahogy "elveszett" a postán. (A nyilvánvalóbb verzió szerint a lány szülei lenyúlták.) Na, most ezen megint el lehet gondolkodni, de azért nem szoktunk ugye, mert ha ez nem történik meg, akkor most megint csak nem ülnék itt, és nem nyomkodnám ezeket a gombokat. De azért eléggé fura helyzet ez. Adott egy nő, aki nem lehet együtt azzal, akivel szeretne, és nem a csúnya nagyvilág dönt helyette, hanem a saját szülei.

Aztán ismét egy nagy homályos folt a történetbe, a következő kép már, hogy a Nagypapám feljött Pestre és itt élnek már a Mamával a háború után. Érdekesség, hogy az anyai nagypapám sokat mesélt a háborúról, és a hadifogságról, addig a másik nagypapám semmit. Állítólag utász volt. Hát... most ezt inkább hagyjuk. Szóval már itt élnek Pesten. Állítólag a Papa nagy vagány srác volt, és okos is. Az tény, hogy amikor náluk volt a családi meeting, akkor általában értelmes dolgokról szólt a diskurzus. Ha sok szépet nem is lehet elmondani erről az ágról azt legalább, hogy észben el volt látva. Papa, vezető ember volt, párttag és igazgató az ÉPTI-nél. De valahogy erről sem mesélt. Nem emlékszem olyan esetekre, hogy az unokák összegyűltek volna a lábánál és Papa terjengősen elmesélt volna valamit, pedig a másik Nagypapámnál előfordult, még akkor is ha a szülők csak forgatták a szemüket, hogy a Papa már megint a háborúról mesél ezredszerre.

Rájöttem már, hogy jobb nekem ha ezt az egészet a feledés ködébe burkolom, és elrakom a Nagy Családi Legendáriumba és nem birizgálom többet. Annyit még mindenképpen el kell mondani, hogy Apám sem a szeretettől kicsattanó családban nőt fel. Egyszer egy nagyon komoly tüdőhártya gyulladást kapott, majdnem el is vitte. Az öccse ekkor látta meg az alkalmat arra, hogy bosszút álljon a kiszolgáltatott bátyján az addig elszenvedett megaláztatásokért. Kapott is érte olyat, hogy kiköpte a pirosat ahogy a Mama mondta. Aztán még ott van az is, hogy Apám egy évet töltött egy nevelő táborban, ma talán azt mondanánk, hogy javító intézet. Elmesélése szerint lázadó és ellenálló magatartással viseltetett az elején, aztán rájött, hogy ha összetart a többi gyerekkel, akkor egy közösség része lehet, ami jó neki. Ez az élmény végigkíséri az életét.

De megint csak álljunk meg egy pillanatra. Mire lehet ráérezni a fentiekből? Olyan mintha a egy nagy ’Ne létezz!’ parancs söpört volna végig az egész famílián. Mit tesz egy gyerek, ha megkapja a ’Ne létezz!’ parancsot? Ha alkalmazkodó természete van, beteges lesz, vagy egyéb módon alakul ki benne valamilyen suicid tendencia. Vagy ellenkezőleg, lázad és ellenáll a végsőkig. Azt gondolom, hogy szerencsére Apám az utóbbi csoportba tartozott. Amikor felnőtt hajósnak állt, és heteket töltött hosszú dunai utakon, és évtizedekkel később is élvezettel beszélt róluk, és az ezzel járó kalandos életről.

(A Vaskapu a Dunán, Apám egyik kedvenc szakasza a  Dunáról.)

Apám világ életében nehezen tűrte a kötöttségeket és az szigorra, követelésre, fenyegetésre, általában lázadással és ellenállással válaszol. Hmm… ismerős. :) Azonban meglepően elfogadó és megértő tud lenni, különösen az elesettebbek és a hátrányosabb helyzetűek iránt. Az eszének és talpraesettségének köszönhetően, voltak sikerei, amik ellenpontozták az életének azt a részét, ami a negatív parancs megélését könnyebbé tették. Valamint amikor közösségben van, akkor előjönnek belőle a kellemes élmények, mikor gyerekként érezte végre azt az érzést mikor valahova tartozni jó. Ilyenkor kitörő örömmel és lelkesedéssel tudott viselkedni. Ez előnyére vált a munkájában, de sajnos a családi életben nem igazán tudta ezt kamatoztatni.

Milyen mintákat tudtam hát ellesni tőle? Így légy okos! Így légy sikeres! Így mulass! Így barátkozz! Így élvezd az életet! Add meg a tiszteletet! (Apám és a testvére magázták a szüleiket. Mai napig romantikusan gondolok erre a gesztusra, noha nem fejtették ki ezt se miért.)

Köszi apu. Azért ez nem olyan rossz. :)

Azonban van az éremnek egy másik oldala is …

Teher alatt nő a pálma, tartja  mondás. Meg terror alatt.

Adott volt tehát egy család, ami hát valljuk meg, nagyon messze áll a hollywoodi rózsaszín maszlagtól. Tulajdonképpen éppen az ellentéte, szó sincs romantikus egymásra találásról, vad érzelmekről, szerelemről. Különben is, miféle szerelem születhet egy háború szabdalta országban? Erős az érzésem, hogy semmilyen. Nehéz körülmények, de beindul a szekér. Lehet van egy kis boldogság, egy kis vonzódás, talán néha-néha egy kis intimitás.

Aztán, hipp-hopp ott a gyerek, valamit kellene vele kezdeni, az amúgy is nehéz körülmények között. Magam is gyakorló apa vagyok, tudom mivel jár. Úgy van, ahogy a fáma tartja, terheli a kapcsolatot rendesen, kihívások elé állítja a párt, amit nagyon nehéz leküzdeni. Ugyanis két külön emberről van szó akik különböző szemlélettel közelítenek a gyerekhez. Ezt még akkor is nehéz összecsiszolni ha működik a kapcsolat. Hát mi lesz akkor, ha eleve nehézségekkel küzd?

De más idők jártak akkoriban, és nem volt hova ugrálni. Így aztán Mami és Papi én el nem tudom képzelni, hogyan és milyen körülmények között, de együtt maradtak. talán jobb lesz, ha soha nem tudom meg, miféle mélységeket kellett átélniük, én aztán ezt nem bolygatom tovább az hétszentség. Aztán megjött még egy gyerek. Ő lett az én Anyukám. Belecsöppent, egy olyan világba, amit ha előtte lefestenek neki, akkor tutira nem kéri, ez borítékolható.

Mesélt egy-két sztorit a gyerekkoráról. Hát mit mondjak, nem igazán arról szóltak, hogy felhőtlen és vidám gyermekkora volt. A történetek tele vannak szomorúsággal, a papa szigorával, az igazságtalanságokkal, és a félelmetes Rózsi bottal. Teccik érteni? A fegyelmező eszköz egy nádpálca aminek NEVE IS VOLT. Nem viccelek, én is ismertem Rózsi botot, mikor már felnőttek a gyerekek, mintegy mementóként megtartotta a Papa. Néha emlegette is, de mi unokák már nem kaptunk belőle. De anyám elmondása szerint ők ismerkedtek vele viszonylag sűrűn.

De a legemblematikusabb története mégiscsak az a bizonyos cipő volt. Egyszer kikönyörgött magának egy gyönyörű ünneplő cipőt, mivel az iskolába kellet megkapta. Amikor felpróbálta nagy csalódására kicsi volt a lábára. De ez sem érdekelte, hordta úgy is. Az sem számított, hogy véresre dörzsöli a lábát. Az a cipő volt akkor minden vágya.

Kérdés: Hogyan lehet kibírni egy ilyen helyzetet? Nem érezzük. Ne érezz! Elő is állt a sorskönyvi parancs. Akkor és abban a helyzetben ez egyértelműen jó választásnak tűnik. Mit mond legbelül a Kis Professzor? Itt minden szar körülöttem. Nincs kiút sem. Függök ezektől az emberektől. Megoldás? Nem veszek tudomást ezekről a dolgokról. Zseniális nem?

 Aztán a nehézségeket tetézte anyám számára, hogy született egy kisöccse. Az amúgy is kevés szeretett a családban még tovább oszlott. Ekkora már működtek és bejáratódtak a ellesett és kifejlesztett sémák, és nem meglepő, hogy az egész folyamat abban eszkalálódott, hogy mikor a kamaszkori lázadásba menekülő tinédzser az első lehetőséget meglátta kiugrásra, nem habozott. Hiába minden intő jel, hiába a józanész, hiába minden. Anyám találkozott Apámmal, és most írom ezeket a sorokat.

Tudom így van ez mindenkivel, mindannyiunk születésének van valami hasonló története. És ez így leírva tök hétköznapi és teljesen érthető. De álljunk meg egy pillanatra. Csak egy pillanatra gondoljunk ezek mögött az események mögött megbúvó érzelmekre. Meg kell a szívnek szakadni, igaz?

Részemről ennek van még egy nagyon szomorú része. Mivel én az Édesanyámtól kaptam a Sorskönyvi parancsomat. Egyet lehet tippelni mit kaptam? Mihez kezd az ember egy ilyen információval? Mondjam magamban, hogy ohh, hát nem direkt adta? Mondjam magamnak, hogy nem tehetett mást? Oké, megmagyarázom. El is hitetem magammal. De a sok fájdalom, a rossz emlékek megmaradnak. Meg is bocsájthatok neki. Azokat az időket semmi nem hozza vissza, és soha nem élhetem meg azokat a boldog perceket, amiket emiatt a szerencsétlen parancs miatt nem élhettem meg.

Tessék, íme az első nehézsége az autonómia útjának. Az első pillanatban azt hiszed, hogy majd egy olyan életed lesz amiben minden tök királyul helyen van. Mint valami tibeti Buddha csak ülsz és dagadtan vigyorogsz bele a világba. Nem-nem, nem így megy ez. Bizony itt a kőkemény valóságot találod majd, és az egyetlen vigaszod az lesz, hogy tudod, hogy így van, és ez az egyetlen esélyed, hogy küzdj ellene. Ne add tovább a gyerekeidnek, és egy szituációban megélhesd a saját módodon, és ne kapcsoljon be semmi olyan gyerekkori program, ami ezt megakadályozhatná.

Azt mondják az okosok, hogy az ember a hatodik évében már kész tervvel rendelkezik, arra nézve, hogy mi lesz vele egész további hátralevő életében. Nos, ezt az állítást én nem óhajtom cáfolni, de szeretném ezt kiegészíteni.

Ha igazából meg akarjuk érteni a Sorskönyvünket, nem elég visszagondolni arra, hogy vajon öt évesen szíves kölcsönadtuk e a homokozó lapátot a szomszéd Pistikének, vagy sem. A dolgok ennél sokkal mélyebbről gyökereznek.

Meggyőződésem - és nem csak az enyém -, hogy ha elég mélyen visszaásunk a múltba, akkor bizonyosan találhatunk olyan pontokat benne, amik a mai életünkre kihatnak. Elég csak elolvasni James Burke bármelyik írását. Ő egyenes azt állítja, hogy tetszőleges pontból el lehet jutni tetszőleges pontba a történelem folyamán. Nos, elég ha csak annyit fogadunk el tényként, hogy legalább a saját felmenőink élete meghatározza az életünknek egy igen nagy százalékát.

Érdemes meghúzni azért egy határt, tehát elhanyagoljuk az ük-ük-ük nagyszülők életét, és koncentráljunk csak a nagy befolyású személyekre. Mondjuk, húzzuk meg ott a határt, hogy koncentráljunk azokra a felmenőkre, akiket ismertünk még életükben.

Mondjuk én voltam olyan szerencsés helyzetbe, hogy ismertem az egyik déd-nagymamámat. Mondjuk már az is kérdés, szerencse e ez? Lássuk mire emlékszem Dédiből. Öreg volt. Rettenetesen öreg. 80 felett járt már mikor nekem nyiladozni kezdett a tudatom. Úgy emlékszem szeretett minket, dédunokákat. De hát, mivel öreg volt csak ült a foteljében, még ott is botra támaszkodva, és bizony néha kellemetlen volt a szaga, és olyan ráncos volt a bőre, hogy az hihetetlen. Mi ül el vajon egy gyerekben ilyenkor? Hát ilyen öregnek lenni? Ha megöregszem akkor én is ilyen leszek? És bizony-bizony ha erre a maga módján rámutat a gyerek, hogy: Nem akarok puszit adni a Dédinek. Akkor megdorgálják, hogy de-de, és majd te is ilyen leszel, amikor megöregszel ... (és akkor még jó hogy nem HA, hanem AMIKOR)

No, nem emlékszem, hogy ilyen történt e velem, de előfordulhatott. Mindenesetre most nem érzem, hogy nem akarok megöregedni, de érdekes dolgok ezek nem? Én azt gondolom, hogy a legerősebb élményeim vele kapcsolatban a félhomályos szoba és a bot, amire még ültében is támaszkodott. Nem valami kellemes, de azért túl lehet élni. Sok történetet se nagyon tudok róla. Szóval ezt itt lefaragom. Miért ne?

Nyergeljünk inkább egy fontosabb dologra. Mi is volt akkor, amikor Dédi fiatal volt? Mikor is volt az? Ezerkilencszáz... Hát tessék, most megvallom, fingom sincs mikor született a Dédi. De az biztos, hogy az évszázad elején, hiszen a nyolcvanas évek elején már 80 felett volt. Úristen, lehet, hogy még a XIX. században született? Jézus! De egy biztos, tizenéves korában itt kérem nagy balhé volt? Aki nem tudja mi az az vegyen a kezébe a történelem könyvet és nyissa ki az Első Világháborúnál. Tessék elolvasni a dátumot. 1914-18.  Bizony-bizony. A mi Dédszüleink többsége abban az időben vagy tinédzser volt vagy a legszebb húszas éveiben járt. A nagyszüleink meg megszülettek az Első Világháború után és pont arra nőttek fel, hogy berángatták őket katonának a Második Világháborúhoz. Az Ő szüleik viszont (a mi dédszüleink), meg nem elég, hogy végigkecsöltek egy Világháborút, utána végig nézték, hogy elviszik a gyerekeiket kurva messze a Don kanyarhoz, szintén egy Világháborúba.

Hát kérem, ha ezt így végig gondolom, nem biztos, hogy meglepő, hogy szegény Dédinek nem sok ereje volt már nyolcvan felett viháncolni. De nem is ez a lényeg. Gondoljunk csak bele, hogy milyen lelki súlyokat cipeltek ezek az emberek, és miket adtak át a gyerekeiknek belőle, akik aztán a mi nagyszüleink lettek. Szülei a mi szüleinknek...

Anyai nagypapám egy kemény ember volt. Harcolt a Második Magyar hadseregben, három évig volt hadifogoly. Mikor hazajött abban nem éppen kellemes helyzetben találta magát, hogy 5 év távollét alatt a menyasszony, hogy, hogy nem, de teherbe van ejtve.

(A képen a Don folyó látható Kalininsky közelében.)

Tehát teccik érteni? Szívott két évet a fronton. Utána szívott három évet a gulágon. Majd hazajön azt az asszonyt vagy meggyalázták, vagy elhajlott! Lehet választani. Mert, hogy az igazságot soha a büdös életben nem tudta meg szegény, az biztos.

Na tessék. Megint itt vagyunk. Vajon mi játszódhatott le Papi lelkében? Vajon milyen gátakat, védműveket épített a pszihéje magában, hogy ezt épp ésszel megússza? Rádásul mi várta még itthon? Egy szétbombázott ország, és nem elég, hogy 3 évig a gulágon robotolt, tulajdonképpen ezt kell majd csinálnia itthon is. Bizonyára nem volt éppen élete legszebb pillanatai között, amikor a Mamival meghúzták magukat éjszakára egy bombatölcsérben, és onnan nézte a fagyos csillagokat, és bármit vizsgált magában csak keserűséget, és fájdalmat talál. És mennyi idősek voltak? Húszas éveik derekán, végén, élő emberek, akik csak borzalmat láttak egész életükben, és kilátásuk sincs egy jobb jövőre. És különben is ? Milyen embereket termel ki egy bombatölcsér???

És ők a mi nagyszüleink. Nem tehetnek róla, nem vádként mondom. De tessék csak belegondolni.

Persze nekem más kép él a Gyermekimben a Papiról. A mindig egyenes és jólápolt öreg Úripapa. Aki olyan gyengéden fésüli a hajam, hogy még most is, ahogy írom, ezeket a sorokat érzem a fejbőrömön a fésű fogainak lágy cirógatását. Én voltam az Úrifiú, mert egy Úripapa bizony így szólítja az unokáját. Szikár és büszke ember. Azt hiszem jó példát mutatott nekem, és ebből a szikárságból és büszkeségből jó adagot kaptam én is.

De az éremnek két oldala van. Ahogyan az lenni szokott, amit egy unoka megkap a nagyszülőtől azt kamatosan fizette meg a gyereke. Ugyanis a Papi amilyen kedves volt velünk unokákkal, olyan kemény, és olykor kegyetlen volt a gyerekeivel. Anyám a mai napig nem tudott megbékélni vele gondolatban, és az akkor elszenvedett szigort és sanyarúságot bizony tovább adta, mint azt a bizonyos forró krumplit.

Nekem...

Kedves olvasóim!

Útjára indítom újabb blogomat. Több okom is van erre. Régóta megfogalmazódott a vágy bennem, hogy kiírjam magamból az elmúlt 33 évem minden tapasztalatát, élményét, boldoságát, és keserűségét.

Körübelül 5 éve elindultam egy úton amit magamban úgy emlegetek, hogy az Autonómia útja. A miérteket és a hogyanokat szeretném leírni itt. Ki akarom magamból írni azokat az élményeket amiket eddig utam során szereztem, és megosztani azokat az újjakat amikkel a jövőben találkozni fogok.

A barátaimnak és az ismerőseimnek segíteni fog talán ez abban, hogy megértsenek engem, azoknak akiket nem ismerek és ők sem ismernek engem - bár ha sikerül mindent kiírnom magamból, akkor kevés titkom marad majd a világ elött - remélem sikerül támpontokat nyújtanom ha arra az őrült elhatározásra jutnak, hogy ők is elindulnak az Autonómia útján.

Mit is jelent ez az Autonómia a jobbra fent található mondanton kívül? TA értelemben a tudatos önálló életet jelenti ahol az ember a jelenben él, spontán magatartást tud tanusítani a helyzetekben, és tudatosan tervezi tetteit és cselekedeteit. Számomra ez megtoldódik azzal életérzéssel, hogy önálló akarattal rendelkezem, és nem kell elszámolnom senkinek a tetteimmel. Félreértések elkerülése végett, ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy gátlástalanul letarolok minden emebert magam körül. Az öntörvényűség itt arra vonatkozik, hogy nem kell megfelelnem senki elvárásainak, legyenek azok társadalmi, kulturális, erkölcsi vagy etikai aggályok. Az egyetlen ember akivel elszámolni valóm van, az én magam vagyok. Én vagyok az, aki meghatározza mit tehetek meg, és mit nem. Ez viszont kőbe van vésve!

Kinek ajánlom az Autonómia útját? Azoknak a szerencsés embereknek akik többet látnak a világból a zsigeri ösztönöknél, akik képesek elvonatkoztatni a materiális dolgoktól, valamint vágynak arra, hogy amikor ennek az egésznek a végén összeszűkült puppillákkal ereszti el a testük a lelküket, akkor arra tudjanak közben gondolni, hogy több voltam ennél a sejthalmaznál, és nem a testem és az idegrendszerem anomáliái rángattak keresztül ezen az Életnek nevezett valamin, hanem szabad akaratommal élve az életemet, most úgy távozom, hogy elégedett vagyok az életemmel.

Kinek nem ajánlom az Autonómia útját? Tulajdonképpen óvva intek bárkit aki ide tévedne. Ha elindulsz készülj a legrosszabbra. Olyan dolgokat fogsz megtudni magadról amiket álmodban nem gondoltál volna. Olyan dolgok kerülnek majd napvilágra amikre késöbb azt mondod majd: Bár soha ne tudtam volna meg! Sokszor undorítónak és visszataszítónak fogod találni azokat a dolgokat amik kiderülnek, és semmit nem tehetsz majd ellenük. El kell viselned őket. A tudatlanság áldás, mondják. Így is van! Ha a kényelmet szereted, ha nem akarsz küzdeni és erölködni, akkor jobb ha otthon maradsz. Ez egy rázós és kemény út!

Végül azért is csinálom ezt a blogot, hogy odarakhassam Birtalan Balázs blogja mellé,ha megtisztel vele, hogy kirakja a linkem. Lássa mindenki, hogy milyen ez.

Hát akkor, tapossunk a gázba ...