Az autonómia három pillére a Jelenlét, Spontaneitás, és az Intimitás. Szerencsére mind három akadt szép számmal az életemben. De az egész olyan illékonynak tűnt. Vajon ezt tényleg én éltem meg? Vajon hitelesek az érzéseim vagy játszmák útján jöttek létre? Engem nagyon foglalkoztatott ez. Valamint majd megőrültem a akár a lehetősétől is, hogy nem én vagyok a magam ura, hanem csak előre megírt forgatókönyveket játszok el. Véleményem szerint az autonómia egyszerre egy megszerezhető dolog, és egyszerre adottság is. Olyan ez mint mondjuk a futás. Valaki egyáltalán nem tud futni mert mondjuk baj van a lábával, valaki nem akar futni, vannak akik jól futnak, és vannak akik kevésbé. De még a jó futóknak is edzeniük kell ha indulni akarnak a maratonon. Ebből a szempontból én éreztem, hogy van adottságom az autonómiához, de nem tudtam elhelyezni sehogy sem az egészet. Ha van mondjuk egy tízes skála akkor én mennyinél helyezkedek el? Egyáltalán léteznek autonóm személyek? Ha én az leszek mikor leszek az?

Érzelmi szempontból egészen más volt a helyzet. Ott volt a motiváció, hogy jobb szülő legyek. Volt bennem egy fajta sóvárgás az idea letisztultsága felé. Valamint nem tagadhatom le, azt éreztem, hogy majd az autonómia segítségével könnyebbé válik az életem. Később rájöttem, hogy az összes ilyen irányú törekvés, legyen az ezotéria, vallás, életfilozófia, ezeknek a  gyakorlásában a közös motívum a vágy kontrollra a környezet felett. Nagyon érdekes kérdéskör, hogy ez a kontroll iránti igény fakasztja az egyik motivációt, de ugyanakkor mindig az a vége, hogy rájövünk, nem tudunk semmit kontrollálni. (Na tessék most lelőttem a poént, de én mondtam rögtön az elején, ez nem egy könnyű út, sőt mire a végére érsz rájössz, hogy sok minden teljesen megváltozott.) No jó, persze ez sem maradéktalanul igaz, mert azért kapunk valamennyi kontrollt magunk felett. De majd a végén lesz szó mindezekről. Először az út, és aztán a konklúziók. 

A kérdéskör akkor vált valóssággá számomra, mikor egy napon, a fiam a fürdőben matatott valamit, majd hirtelen egy puffanás és aztán a sírás. Rohantunk befele, a gyerek szeméből patakzik a könny, elesve fekszik a fürdőben. A feleségem ölbe vette, vigasztalja, közben a gyermek hüppögve felteszi a kérdést: - "Miért estem el?"

Nos, ez is egy nagyon érdekes pillanat volt az életemben. Éreztem ahogy az agyam azonnal dobja ki a választ. Futottak végig a parancsok az idegpályákon, éreztem ahogy kissé megemelkedik a mellkasom, hogy levegőt vegyek a mondathoz. Nyílik a szám, hogy kimondja: "- Azért mert ügyetlen voltál."

Azt hiszem ez volt az a pont az életemben, amikor visszafordíthatatlanul elindultam oda ahol most vagyok. (Megdöbbentő így utólag erre gondolni.) Szerencsére a fenti mondatot nem mondtam ki. Ekkora már elég öntudatos voltam ahhoz, hogy egy ilyen mondatot elkaszáljak még a megszületése előtt. De nagyon meg is ijedtem. Ezt valóban én akartam mondani? Félelmetes érzés volt realizálni, hogy ez bizony a szülőiben eltárolt szalagok egy automatikus lejátszása lett volna. Ez előtt soha nem éreztem még ilyet. Mindig úgy éreztem, hogy egy koherens személy vagyok, aki nem mondana olyat ami ellenkezik az elhatározásával, mert ugye az elhatározás az az volt, hogy jó szülő leszek. Ebben a szituációban amikor a gyermekem életében először elesett, a teljesen jogos kérdésére, hogy ez vajon miért történt, egy ilyen letaglózó ítéletet akartam mondani? Szerencsére nem jött ki és ez a kis baleset mára a ködbe veszett, de nem nekem.

Újult erővel vetettem magam az egyetlen dologra ami magyarázatot adhatott erre az egészre, ez pedig számomra a pszichológia volt. Faltam a könyveket a kommunikációról, a tranzakció analitikáról, a gyermek lélektanról, de hasztalan, úgy éreztem nem jutok előbbre.Az önismereti utazásnak van egy nagyon érdekes aspektusa, először jön a tapasztalat, hogy van itt valami amit nem értünk. Aztán jön az eszköz keresése, hogy miként lehetne ezt megérteni. Aztán jön az eszköz elsajátításának az időszaka. Ez nálam abban nyilvánult meg, hogy folyamatosan monitoroztam magam, hogy vajon mit miért teszek. De az a helyzet, hogy ez nem elég.

Sokat gondolkoztam, hogy ez miért van, végül rájöttem. Mivel az teljesen egyértelmű számunkra, hogy nem vagyunk egyedül a világban - jó tudom vannak olyan elméletek, hogy agyak vagyunk polcokon, és ez az egész illúzió körülöttünk, de ezt most hagyjuk -szóval, mivel társas lények vagyunk és elemi élményeink más társas lényekkel való kapcsolataink, törvényszerű, hogy saját magunk megerősítésére külső segítséget keresünk. Ha belegondolunk mindennel így van, minden sportolónak van egy edzője, minden fiatalnak egy mentora, minden művésznek egy mecénása. És bár faramuci volt, hogy emlékeztem, hogy a Sorskönyvben írja Berne, hogy a pszichológus tegye fel a polcra az afelett érzett örömét, hogy a páciens ő hozzá fordult segítségért, mert az is egy játszma.

Fogtam magam, és elmentem a nagy fehér szakállú varázslóhoz segítségért. Bejelentkeztem terápiára egy TA-ban jártas pszichológushoz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.