Ne érezz!

2010.09.29. 19:17

Teher alatt nő a pálma, tartja  mondás. Meg terror alatt.

Adott volt tehát egy család, ami hát valljuk meg, nagyon messze áll a hollywoodi rózsaszín maszlagtól. Tulajdonképpen éppen az ellentéte, szó sincs romantikus egymásra találásról, vad érzelmekről, szerelemről. Különben is, miféle szerelem születhet egy háború szabdalta országban? Erős az érzésem, hogy semmilyen. Nehéz körülmények, de beindul a szekér. Lehet van egy kis boldogság, egy kis vonzódás, talán néha-néha egy kis intimitás.

Aztán, hipp-hopp ott a gyerek, valamit kellene vele kezdeni, az amúgy is nehéz körülmények között. Magam is gyakorló apa vagyok, tudom mivel jár. Úgy van, ahogy a fáma tartja, terheli a kapcsolatot rendesen, kihívások elé állítja a párt, amit nagyon nehéz leküzdeni. Ugyanis két külön emberről van szó akik különböző szemlélettel közelítenek a gyerekhez. Ezt még akkor is nehéz összecsiszolni ha működik a kapcsolat. Hát mi lesz akkor, ha eleve nehézségekkel küzd?

De más idők jártak akkoriban, és nem volt hova ugrálni. Így aztán Mami és Papi én el nem tudom képzelni, hogyan és milyen körülmények között, de együtt maradtak. talán jobb lesz, ha soha nem tudom meg, miféle mélységeket kellett átélniük, én aztán ezt nem bolygatom tovább az hétszentség. Aztán megjött még egy gyerek. Ő lett az én Anyukám. Belecsöppent, egy olyan világba, amit ha előtte lefestenek neki, akkor tutira nem kéri, ez borítékolható.

Mesélt egy-két sztorit a gyerekkoráról. Hát mit mondjak, nem igazán arról szóltak, hogy felhőtlen és vidám gyermekkora volt. A történetek tele vannak szomorúsággal, a papa szigorával, az igazságtalanságokkal, és a félelmetes Rózsi bottal. Teccik érteni? A fegyelmező eszköz egy nádpálca aminek NEVE IS VOLT. Nem viccelek, én is ismertem Rózsi botot, mikor már felnőttek a gyerekek, mintegy mementóként megtartotta a Papa. Néha emlegette is, de mi unokák már nem kaptunk belőle. De anyám elmondása szerint ők ismerkedtek vele viszonylag sűrűn.

De a legemblematikusabb története mégiscsak az a bizonyos cipő volt. Egyszer kikönyörgött magának egy gyönyörű ünneplő cipőt, mivel az iskolába kellet megkapta. Amikor felpróbálta nagy csalódására kicsi volt a lábára. De ez sem érdekelte, hordta úgy is. Az sem számított, hogy véresre dörzsöli a lábát. Az a cipő volt akkor minden vágya.

Kérdés: Hogyan lehet kibírni egy ilyen helyzetet? Nem érezzük. Ne érezz! Elő is állt a sorskönyvi parancs. Akkor és abban a helyzetben ez egyértelműen jó választásnak tűnik. Mit mond legbelül a Kis Professzor? Itt minden szar körülöttem. Nincs kiút sem. Függök ezektől az emberektől. Megoldás? Nem veszek tudomást ezekről a dolgokról. Zseniális nem?

 

 Aztán a nehézségeket tetézte anyám számára, hogy született egy kisöccse. Az amúgy is kevés szeretett a családban még tovább oszlott. Ekkora már működtek és bejáratódtak a ellesett és kifejlesztett sémák, és nem meglepő, hogy az egész folyamat abban eszkalálódott, hogy mikor a kamaszkori lázadásba menekülő tinédzser az első lehetőséget meglátta kiugrásra, nem habozott. Hiába minden intő jel, hiába a józanész, hiába minden. Anyám találkozott Apámmal, és most írom ezeket a sorokat.

Tudom így van ez mindenkivel, mindannyiunk születésének van valami hasonló története. És ez így leírva tök hétköznapi és teljesen érthető. De álljunk meg egy pillanatra. Csak egy pillanatra gondoljunk ezek mögött az események mögött megbúvó érzelmekre. Meg kell a szívnek szakadni, igaz?

Részemről ennek van még egy nagyon szomorú része. Mivel én az Édesanyámtól kaptam a Sorskönyvi parancsomat. Egyet lehet tippelni mit kaptam? Mihez kezd az ember egy ilyen információval? Mondjam magamban, hogy ohh, hát nem direkt adta? Mondjam magamnak, hogy nem tehetett mást? Oké, megmagyarázom. El is hitetem magammal. De a sok fájdalom, a rossz emlékek megmaradnak. Meg is bocsájthatok neki. Azokat az időket semmi nem hozza vissza, és soha nem élhetem meg azokat a boldog perceket, amiket emiatt a szerencsétlen parancs miatt nem élhettem meg.

Tessék, íme az első nehézsége az autonómia útjának. Az első pillanatban azt hiszed, hogy majd egy olyan életed lesz amiben minden tök királyul helyen van. Mint valami tibeti Buddha csak ülsz és dagadtan vigyorogsz bele a világba. Nem-nem, nem így megy ez. Bizony itt a kőkemény valóságot találod majd, és az egyetlen vigaszod az lesz, hogy tudod, hogy így van, és ez az egyetlen esélyed, hogy küzdj ellene. Ne add tovább a gyerekeidnek, és egy szituációban megélhesd a saját módodon, és ne kapcsoljon be semmi olyan gyerekkori program, ami ezt megakadályozhatná.

A bejegyzés trackback címe:

https://acsab.blog.hu/api/trackback/id/tr782332920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása