Takhisiss Abyssal Gateway
2011.06.20. 15:00
És megint tanulni. Akkor még nem tudtam, hogy életem végig ezt fogom csinálni, ezért nem voltam felhőtlenül boldog a dologtól, de hát mit volt mit tenni, kaptam havonta pár ezer forintot és mindössze annyit kértek, hogy a végén vizsgázzak le. Szerencsére a tananyag nagy részét már tudtam, hiszen a "számtek" mindig érdekelt, amit meg nem tudtam szívesen tanultam, mert az meg érdekelt. Sőt ami érdekel azt nem is kell tanulnom, mert elsőre megmarad a fejemben. Valójában ez maga lett volna a tökély, ha anyám nem siet közbelépni és nem jelenti be, hogy a tanfolyamon kapott pénz felét adjam haza. Ez még hagyján de a következő két dolog teljesen meggyőzött arról, hogy ebből elég volt.
Akkoriban nagy hobbimnak számított a Spellfire nevű kártyajáték. Igen nagy hódolója voltam, döntően azt a pénzt amit nem bulikon a piára meg a cigire költöttem, az erre ment el. Ráadásnak anyám azt találta ki, hogy így sem elég a lóvénk, és menjek el hétvégén dolgozni a MacDonald's-ba. Annyira tudta nyomatni ezeket a dolgokat, hogy kénytelen kelletlen beleegyeztem. Tehát hétközben ki Újpalotárol Csepelre minden nap. Hétvégén szombat, vasárnap meló a Blahán a MC-ben. Hát a faszom ki volt! Nem azt mondom, hogy nem bírtam, mert fiatal voltam, de vazzeg, hát egy még 20 éves sincs embernek ezzel kell tölteni az idejét, hogy nincs egy napja amikor azt csinálhat amit akar??? Na mind1, végülis ebben nőttem fel megszoktam. De aztán összeismerkedtem a MC-ben egy sráccal aki régen Spellfire-ezett és el akarta adni a lapjait. Volt köztük egy ami nekem nagyon kellett, azt monda 800 forint és vihetem. Bassza meg a kutya, akkor pont nem volt ennyi lóvém. De ekkor rám mosolygott a szerencse. Leesett a hó, és egy Spellfire-es cimborával kitaláltuk, hogy elmegyünk havat lapátolni, és megvesszük a srác kártyáit. El is mentünk, hát néztek ránk nagyokat az alkesz homlessek, mit keres itt ez a két suhanc? Érthető módon nem álltunk le magyarázni. De sajnos a havert nem engedték dolgozni mert akkor még nem volt 18, így egyedül maradtam. Kemény gyerek vagyok, gondoltam, bevállalom. Hát most nem sajnáltatom magam, hogy mennyit szívattak. Húzatták velem a kocsit végig tele a szerszámokkal, ha egy cigire megálltam, már ment a szöveg, hogy dolgozzak vagy nem lesz lóvé a végén, de kibírtam mindet. Akartam azt a lapot. Végig csináltam, 8 óra full szívás után 850 forinttal gazdagabb lettem. Nagy boldogan megyek haza, anyám meg bejelentette, a felét adjam oda a pénznek. Na vazzeg leizzadtam. Elöször próbáltam szépen, hogy elmagyarázzam. Na amikor kiderült, hogy Spellfire, amiről anyámnak annyi véleménye volt hogy jaj milyen csúnya szörnyek vannak a kártyákon (megjegyzem nem egy kép Boris Valejo, Jeff Easley, Clyde Caldwell, Brom stb. festmény volt akik akkoriban a grafikusok élvonalának számítottak, tehát nyugodtan beszélhetünk kortárs művészetről), szóval amikor ez kiderült akkor aztán kész volt. Könyörögtem, de hiába. Anyám ilyenkor valami olyan elképesztően hajthatatlan tud lenni, hogy azt nem hiszi el rajtam kívül senki. Arca olyankor mint egy bronz szobor, a szája penge vékony, a szemei hideg tűzben égnek, és minden szava mint valami kalapács ütés súlyt bele a levegőbe. (Itt jegyzem meg én is tudok ilyen lenni, jó mesterem volt.) Végül fogtam a négy darab százast akkor még papírból voltak, kibasztam az íróasztalára. Másnap megint elmentem havat lapátolni, de az éjjel elolvadt a nagy része, és már nem kellett annyi ember, így nem fértem be. Nem volt mit tenni meg kellett kérnem a csávót adja olcsóbban a lapot. Nem adta, nem haragszom rá emiatt, nagyából annyi volt az értéke 800 forint, és hát az üzlet az üzlet.
Azóta persze meg van a lap, később megszereztem, de ezt akkor sem felejtem el sosem. Ami pozitív, az az, hogy megfogadtam, hogy SOHA nem veheti el tőlem senki a sikereim felét sem. Amit én csináltam az az enyém, és ha akarom akkor én adok belőle, de soha többé nem engedem, hogy bárki igényt tartson arra amiért én dolgoztam meg. (A kártyalapot azóta is mindig magamnál hordom, hogy emlékeztessen erre.)
Ezek után persze belázadtam, azért szerintem anyám is érezte, hogy ez erős volt, megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó hétvégén dolgozni. Kivételesen nem ágált sokat, így végre jutott időm egy kis bulizásra, no meg életem első szerelmére. Összejöttem egy volt iskolatársnőmmel, aki már régóta "szemet vettet rám", sőt egyszer be is próbálkozott de akkoriban nem érdekelt a dolog. Most bepótoltuk, és pár hét múlva azt vettem észre, hogy szerelmes vagyok. Aztán faképnél hagyott, szentem csak amolyan akkor nem jött össze akkor most megmutatom neki mit hagyott ki dolog volt a részéről az egész. Mikor ezt realizáltam, akkor igen hamar elmúlt a szerelmem. :D
Aztán ez az év is elrepült hamar, és levizsgáztam, és lassan 20 éves lettem, és újra elkezdtem melót keresni, és azért egy programozói végzettséggel könnyebben ment. Így utólag visszagondolva jó kis jellemformálás volt az az év. A tanfolyamon voltak más, tőlem idősebb emberek akiken láttam, hogy mennyire idegen nekik az egész világ, ez önbizalommal töltött el. Jó volt a szerelem, még akkor is ha kapcsolat után nem igazán érdekelt a dolog ismét. Ha visszagondolok, kellettek anyámnak ezek a - hmmm - inkább nem fogalmazom meg milyen lépései, hogy parázs kerüljön a seggem alá és tenni akarjak valamit magamért. Sok emberhez képest akiket ismerek nekem aktív és élményekkel teli volt ez az időszak, és nem nihilbe vagy fásultságba tengettem a napjaimat ami igazán jó. Igaz lehet a mondás, hogy teher alatt nő a pálma.
És aztán, hogy, hogy nem, felvettek a legendás Inet Kft-be dolgozni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
cheoppy 2011.06.23. 00:17:05
