Mert ilyen a boksz...

2012.08.14. 00:00

Mára azt gondolom, hogy ha valaki elkezdi járni az utat a játszma nélküliség, vagy az autonómia, vagy bármilyen olyan állapot felé ami kifelé mutat abból az életből amit éppen él, legyen az sorskönyv vagy ellen sorskönyv, nagyon meg kell fizetnie érte. Olyan ez mint egy boksz meccs, hisz ott a győztest is nagyon megverik.

Az én elmúlt 3 és fél évemet úgy tudom demonstrálni, hogy olyan volt mintha  lenyomtak volna a víz alá, és a fulladás pillanatában nem haltam meg, hanem életem tovább. De míg újra levegőt tudtam venni három év múlva, addig tartott az agónia érzése. Hisz gondoljon most mindenki bele. Akármilyen szar az éppen aktuális élete, akár sorskönyv akár ellen sorskönyv, azért csinálja mert jó neki. Persze technikailag ez nem az éppen aktuális énjének jó, de ez ebből a szempontból teljesen lényegtelen. Az agy, vagy valamelyik én állapot, vagy végül is teljesen mindegy, hogy mi, az ragaszkodik hozzá. Nem akarja elengedni. El kell érni azt a fájdalmat, az agóniának azt a szintjét, amikor a tudat elhatározza, hogy bármit csak ezt ne... Na, akkor jön el az igazi autonómia.

Hogy meddig tart az agónia, az attól függ szerintem, hogy mennyi időt tölt valaki abban az állapotban amit el kell engedni. Ha már minden áron meg akarod valósítani az autonómiádat, akkor vedd figyelembe, hogy minden évért amit a sorskönyvedben töltöttél keményen meg kell fizetned. Azt gondolom, hogy ez a fájdalmas procedúra akadályozza meg az embereket, hogy maguktól rálépjenek az útra, már az első lépések is nehezek, az utolsók pedig leírhatatlan kínokat tartogatnak.

Aztán tessék most nagyon, de nagyon kapaszkodni. Amikor eljön a pillanat, és valaki autonómmá válik, akkor sem lesz jó! Szintén időbe telik egyáltalán annak a feldolgozása, hogy az autonómia nem egy csodálatos mennyország! Ellenkezőleg. Ülsz a munkahelyeden és hallod "marslakóként" ahogy beszélnek az emberek és a beled fordul ki a sok ökörségtől amit hallasz. Rájössz, hogy a szüleid micsoda borzasztóan stupid indítékok miatt tették veled azt amit tettek, és még rosszabb mikor belegondolsz, hogy ők vajon honnan kapták ezt a programot, és mennyire jó, hogy ezt igazándiból nem is tudod. Lesz egy pont amikor azt kívánod, hogy bárcsak soha nem is tudtad volna meg ezeket a dolgokat, mert ha örökre titokban marad előtted akkor az lett volna a legjobb. Rádöbbensz, hogy amik benned vannak azok már ottragadtak örökre, és nem fogod tudni kitörölni őket, hiába minden erőfeszítés. A játszmáidat befejezheted ugyan, de csak az űr marad utánuk, és hidd el, baromi nehéz kitölteni ezt az űrt. És ami a legfájdalmasabb volt a számomra mind közül, az, hogy nincs mit tenni. Ez nem azért megy így, mert valaki vagy valami ezt rosszá tette, vagy csak rá kéne ébredni valamire és minden jóra fordulna. Nem. Ez egyszerűen ilyen. Ilyen a világ, ilyen az ember, ilyen az élet. Ennyi.

Akkor mégis minek csináld? Nem tudom. Én már az elején szóltam, hogy jobb ha bele se kezdesz! De jó legyen, elárulok egy másik titkot is. Igenis van ebben egy fajta jó érzés. Vannak nagyon jó pillanataim, amikor felpillantok az égre, és meglátom, hogy milyen kék. Amikor tiszta és jó sztrókokat kapok, és el is tudom fogadni őket, mert megtanultam azt is, hogy azt miként kell. Amikor eltölt az autonómia érzése, és akkor azt érzem, hogy tudom a helyem a világban, és azt is tudom, hogy célba értem, és elértem azt amit akartam. Győztesnek érzem magam, de nem valakit vagy valamit győztem le, hanem magamat. És a legbölcsebbek mind azt mondják, hogy Önmagad legyőzése a legfontosabb.

"Aki ismeri magát és az ellenségét az győz. Aki ismeri magát de az ellenséget nem, az a csatái felét megnyeri a másik felét elveszti. Aki nem ismeri magát, sem az ellenfelét, minden csatában a végveszéllyel néz szembe." (Szun-ce)

Végezetül pedig álljon itt az ima, amit minden reggel elmondok magamban, hellyel közzel hasonló formában:

"Kérek erőt, hogy elfogadjam a sorsom. Szeretnék lehetőséget, hogy megváltoztassam azokat a körülményeket amiket tudok, és türelmet azokhoz amit nem tudok. Kívánok megértést a szüleimhez, és bennem lévő programjaikhoz, és azt kívánom nekik, is megértsenek engem. Köszönöm a Szabad Akaratomat ami a legbecsesebb kincs az életemben, és Életemmel fogadom, hogy biztosítom a Szabad Akaratot a gyermekeim számára.

Ámen."

Szerző: ACsab

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://acsab.blog.hu/api/trackback/id/tr834711093

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cheoppy 2012.08.14. 23:29:38

"Ülsz a munkahelyeden (...) és a beled fordul ki a sok ökörségtől amit hallasz.", óóó, igen! meg a metrón, a buszon, a kocsmában, meg bárhol, ahol emberek vannak...

A kemény nekem az, hogy amikor meglátom másokban, másokon, hogy milyen ábrándokat követnek, milyen rohadt nagy erőfeszítéssel, és pontosan tudom, hogy nem fogják elérni, mert nem lehet, és csak zsetont gyűjtenek. Olyan tehetetlennek érzem magamaot olyankor, mert másnak nem tudom kinyitni a szemét, nem tudom megmutatni, hogy csak ábrándokat követ. :(

Az autonómia szabadság, de a szabadság!=állandóan örömteli élet. Viszont egy nagyon valódi élet, nagyon közvetlen, olyan igazi, ami viszont egy jó dolog. :)

ACsab 2012.08.15. 14:35:35

@cheoppy: Bár csak ilyen egyszerű lenne a képlet ahogy írod. :D
SZVSZ az autonómia nem szabadság, hanem egy állapot ami benned van. Attól még a Sors, a Körülmények amiket nem tudsz befolyásolni azok sajnos hatnak.

Aminek örülök, hogy nem csak én érzem a tehetetlenséget amit leírtál. Nem vagyok egyedül, legalább ketten vagyunk tehetetlenek.

Amiben viszont nagyon egyet értek az valódi élet gondolata. Az mindig vigasztal, hogy mikor üt a halálos órám, úgy fogok elmenni, hogy én végigéltem az életem.

Babóca888 2012.08.24. 12:37:34

Jelentem, nem ketten vagytok! Sokkal többen! :) Bár még mindig kevesen. Én kb. másfél éve kezdtem az utam, ma már önállóan boncolgatom magam és az életem. Örülök, hogy ide tévedtem, és sajnálom, hogy befejezted a blogot, de megértem. Köszönöm mindazt, amit olvashattam Tőled, Rólad. Erőt ad ahhoz, hogy folytassam az utat, sőt még jobban ösztönöz, hogy ne adjam fel és ne süppedjek vissza abba a jó meleg, hájas tudatlanságba.

ACsab 2012.08.24. 15:57:00

@Babóca888: Jaj, de nagyon köszönöm, a dicsérő szavaidat! Kitartást és nagyon-nagyon sok erőt kívánok az utadhoz, nagyon büszke vagyok rá, ha amiket itt összeírogattam akár egy pici erőt adtak neked. :D

Babóca888 2012.09.03. 00:00:32

Megint itt vagyok, jöttem erőt meríteni, mert ma a végén járok. Épp csak annyi van, hogy ezt leírjam, bár nem tudom, hogy jól teszem-e, de kikívánkozik belőlem. Rohadtul hiányzik az értő figyelem...

Roquentin 2012.09.05. 09:40:48

"...fogadom, hogy biztosítom a Szabad Akaratot a gyermekeim számára."

Azért én magam nem csupán valószínűnek tartom azt, hogy nincsen ekkora hatalma az embernek a gyermeke felett, hanem kifejezetten megnyugtatónak is.

Olykor kimondottan vigasztaló belátni azt, hogy az ember nem mindenható - hogy lényeges, és alapvető a különbség a teremtés és a nevelés fogalmai között.

Hiszen biztosan nagyon kevesen lennének képesek együtt élni ekkora hatalommal anélkül, hogy maguknak vagy másoknak súlyos sérüléseket ne okoznának. Még arról sem vagyok feltétlenül meggyőződve, hogy én magam ezen kevesek közé tartoznék.

Így aztán számomra kimondottan örömteli mozzanat volt leszámolni az emberi mindenhatóság öntelt illúziójával.

ACsab 2012.09.05. 18:48:34

@Roquentin: Szia, üdv itt.

Azt hiszem a kommunikációnak ez a formája (kommentelés) alkalmatlan a kérdéskör boncolgatására.

Egy gondolat: A Szabad Akarat biztosítása pont, hogy azzal jár, hogy a Szülői "hatalmat" nem használom arra, hogy felesleges programokat ültessek a gyermekeimbe.

Amúgy gratulálok ha sikerült önismeretre szert tenned! :D

Roquentin 2012.09.06. 14:56:22

@ACsab: Nekem nagyon úgy tűnik, hogy önmagunk megismerése inkább hosszabb lejáratú munka - nagyjából egy életre éppen elegendő feladat. Talán olykor-olykor, a körülmények szerencsés összjátéka folytán időlegesen felgyorsulhat kicsit ez a folyamat (vagy legalábbis érezhetjük ezt így) - de nem volna szerencsés ilyenkor a jól végzett munka örömének érzésével végképp hátradőlni. Érhetik az embert még komoly meglepetések.

Különben épp az jutott eszembe az írásaidat olvasva, hogy ez a "szülői hatalom", amit az ember a gyermekei felett gyakorol, talán nem is olyan nagy és lebírhatatlan, mint amennyire ezt mostanában képzelni szokták. Amely gondolat első hallásra tán kicsit lelombozónak látszik (hiszen ki ne szeretne igazán nagy és erőteljes hatást gyakorolni azokra, akiket felnevel), de kicsit türelmesebben mérlegelve a dolgot már nem ennyire egyértelműen negatív a mérleg. Hiszen, ha valójában nincsen ilyen démoni hatalmam mások felett, akkor bizony figyelmetlenségből sem tudok nehezen jóvátehető károkat okozni másokban.

Azt hiszem, ha valaki nincs megingathatatlanul meggyőződve önnön tévedhetetlenségéről, akkor némiképp feltétlenül vigasztalónak fogja találni ezt a gondolatot. Legalább annyira biztosan, hogy megérje érte fontolóra venni a lemondást az ember mindenhatóságának hamis és öntelt illúziójáról.