Rolling in the deep

2012.06.24. 01:47

Be akartam fejezni a blogot még mielőtt 35 éves lettem volna, de ezzel már lekéstem. Ezt a posztot valahogy nem akarózott megírni. Hogyan tudnám megírni azt, ami valószínűleg életem legfájdalmasabb, legmegdöbbentőbb, legnagyobb hatású, legrosszabb élménye volt? Végül amellett döntöttem, hogy egyszerűen leírom mi történt az első hétvégén mikor visszajöttem Pécsről.

Az első hetem az új munkahelyen maga volt a mese. Mindenki szimpatikus volt, izgalmas és érdekes volt az új helyszín. Tele voltam erővel, energiával. Itthon vár a szerető család. Mikor feljöttem a két gyermek boldogan szaladt elém. Büszke voltam, úgy éreztem, hogy bejött az élet. Az első szépséghiba akkor csúszott be, mikor este a feleségemhez bújtam, és csak egy foghegyről odavetett mondattal visszautasított, hogy majd holnap. Sértetten kijöttem a szobából, és vártam, hogy majd utánam jön és magyarázatot ad a viselkedésére. De nem tette. Másnap tartottuk a nagyobbik fiam szülinapját. Itt voltak a szülők, családias hangulat. Mindenki örült a sok jó élményemnek. Mikor elmentek direkt nem kezdeményeztem semmit, hanem vártam, hogy a feleségem beszéljen. Persze nem szólt egy szót sem.

Ekkor feltettem két kérdést. Az első évek óta foglalkoztatott, miszerint keveselltem az szexuális közeledést a részéről, és most nyíltan rákérdeztem. Beszédes hallgatás. Utána megkérdeztem, hogy élvezi e velem a szexet. Megint nagy csend. Felkiáltottam a hirtelen indulattól, ő beszaladt a szobába. Mikor kissé lenyugodtam, utána menetem, hogy beszéljük meg a dolgokat, de ugyan az a meredten bámulás maga elé. Kérdeztem, hogy mi van még? Bevallotta, hogy megcsalt.

nuke-550x250.jpg

Nem én vagyok az egyetlen, aki megkapja ezt a sorstól, de azt hiszem, olyanok már jóval kevesebben vannak, akiknek DNS vizsgálatra kell menniük, hogy bizonyosságot kapjanak arról, hogy a gyermek, akit hat éve a sajátjának hisz, vajon az övé e. Ilyen kegyetlen és fájdalmas dolgot keveset tudok elképzelni. Sőt talán nem is tudok.

Nem akarom részletezni, hogy ez az egész mennyire rossz volt mindenki számára, aki a környezetemben élt, és természetesen nekem. Azt hiszem, hogy az egy természetes reakció erre, hogy egyszerűen nem akartam elhinni az egészet, hogy azt akartam, hogy az egész egy rossz álom legyen, és valaki ébresszen már fel. Kerestem, kutattam, hogy derüljön ki, hogy ez valami tévedés, ez nem is így volt, vagy én értek félre valamit. De nem. Sajnos nem.

Vagyis az álomból ébredés meg volt. Csak éppen a rózsaszín álomból egy másik álomba, egy rémálomba. A klasszikus felismeréssel, hogy: „Úristen, ki ez az alak, akiről azt hittem, hogy ismerem?”.  És a csontvázak csak hullottak, hullottak ki a szekrényből sorra egymás után. Egy idő után már magam ráztam a szekrényt, hogy legyen már vége, de nem, nem akartak elfogyni.

Mind az a tudás, és fegyelem, amit addig magamra szedtem az autonómia útját járva, úgy foszlott le rólam mintha soha nem lett volna. Az érzelmeim úgy felkorbácsolódtak, hogy semmilyen eszközt nem tudtam bevetni, hogy csitítsam őket. Esélyem sem volt. Éjszakákat sírtam, őrjöngtem, vagy éppen a múlt ködében merengve bódultam keresztül.

Azt hiszem, már sosem leszek olyan, mint azelőtt. Valami eltört bennem. 

Bezuhantam egy gödörbe, ahová csak nagy ritkán jutott be valami kis napfény. Három évig voltam ott. Erről a három évről többé nem vagyok hajlandó beszélni. Elég volt! Egy percet sem akarok vele tovább foglalkozni. Még írok egy posztot arról, hogy merre kanyarított az autonómiám útját ez az egész, de aztán majd a blogot is befejezem. Elég volt a sebekből, gyógyulást akarok.

A bejegyzés trackback címe:

https://acsab.blog.hu/api/trackback/id/tr864607348

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.