Néha annyira kíváncsi lennék arra, hogy mit gondolt a psziho mikor először beléptem hozzá. Ott egy fiatal figura, aki gyors észjárású, határozott, széles látókörű, és mégis hozzá akar járni terápiába. Főként, hogy igazándiból nem is tudtam megfogalmazni, hogy mit is akarok tőle. Ráadásul ugye rendezett életet éltem, volt családom, munkám, egészséges voltam, erős. Kis huzavona után megegyeztünk  terápiás célban, felderítjük a kedvenc játszmáimat és megszabadulok tőlük.

Ha jól emlékszem majd két évet jártam hozzá, és rengeteget tanultam tőle. Jól esett, hogy sohasem ítélt, nem akart megváltoztatni, de mégis olyan dolgokat tanultam tőle amik életre szóló tanulságok. Néha lázadoztam ellene, olyankor kellő szigorral és határozottsággal visszaterelt az útra. Sokat nyüstölt az érzelmekkel, néha úgy éreztem már, hogy feleslegesen teszi, de utólag jöttem rá, hogy ennél nagyobb ajándékot nem kaphattam tőle. Akkoriban tanultam meg a saját érzelmeimet és motivációimat kielemezni. Akkoriban azt gondoltam, hogy a racionalitás és a logika elsöpri az ilyen apróságokat mint az érzelmek. A terápia hatására szép lassan helyet kaptak a gondolataimban az érzelmek is. Igaz az elején azt gondoltam, hogy ez csak egy érdekes játék, amivel elszórakoztathatom magam.

Aztán az egyik barátomtól kaptam egy EMK könyvet. Érdekes módon összecsengtek a dolgok, a zsiráftánc és a játszma nélküliség. Emlékszem milyen nehéz volt az elején. Nem állítom, hogy profi zsiráftáncos vagyok mára, de az tény, hogy bármikor zsiráf módba tudok kapcsolni, ha úgy tartja kedvem, és nem okoz nehézséget. Akkoriban viszont kifejezetten nehéz volt kihallani valakinek az érzelmeit a mondatai mögül. De hát a gyakorlat teszi a mestert ugye. Én pedig gyakoroltam, ott volt a motiváció, hogy jobb szülő legyek. Az elért tudásomra büszke voltam, és jó érzés volt, hogy napról napra azt éreztem, hogy egyre közelebb jutok a hőn áhított célhoz az autonómiához.

Mindeközben megszületett a második gyermekem, új lakás kellett mert a régiben nem fértünk el. Én pedig nekirugaszkodtam, és megszereztem. A második fiam érdekes jelenség, nagyon próbára tette az idegeimet az elején. Döntően az első másfél évét végigordította. Hihetetlen volt. Ráadásnak olyan erővel tudott sírni, hogy az valami félelmetes. Sokszor volt, hogy valaki nem hitte el, de mikor szembesült vele milyen elementáris  erővel tudott sírni a semmiért hamar felülbírálta az elképzeléseit a gyereksírásról.

A munkahelyemen egyre rosszabbul éreztem magam, egyrészt egy ostobaság miatt összevesztem pár barátommal bent, és eléggé elszigetelődtem. Másrészt úgy éreztem, hogy azzal a tudással amiket az elmúlt pár éveben összeszedtem sokkal többre vagyok hivatott. El is kezdtem más helyet keresni, de nem igazán ment. A terápiát abba kellett hagyjam mert nem fért bele a költségvetésbe. Sok volt a hitel, és a két gyerek nevelése is sok erőforrást kívánt.

Néha kifejezetten elkeseredtem, mert nem vettem figyelembe azt a tényt, hogy a tudás nem feltétlenül jár együtt a bölcsességgel. A mai napig azt tartom, hogy az a fejlődés amin keresztül mentem akkoriban hatalmas volt, és különleges. Azonban azt sem vettem figyelembe, hogy a környezetemben az emberek nincsenek felkészülve arra, hogy ilyen reformokat vezessenek be az életükbe mint én, és nincs motivációjuk sem az önismeretre. A kritikus szülőim sem hagyott nyugodni, amikor nem mentek a dolgok akkor rendszeresen szapultam magam és azt hittem, hogy gyenge vagyok felnőni a feladathoz.

Az élet viszont rendületlenül folyt tovább a gyerekek cseperedtek, bölcsisek majd ovisok lettek, a feleségem visszament dolgozni. Majd egy szép napon rám mosolygott a szerencse, egy régi barátom elhívott dolgozni Pécsre, több pénzért és jobb állásba. Leutaztam Pécsre, és körülnéztem. Szimpatikus város volt, és nagyon élhetőnek tűnt, ráadásul ezzel teljesült volna egy álmom, hogy kipróbálni milyen egy kisvárosba élni. Persze ez iszonyatosan nagy változás az életemben de úgy éreztem, hogy pont erre van szükségem. A családom részéről nem tapasztaltam ellenkezést, így a döntés az én kezembe került.

Hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy meglépem. Leköltözök Pécsre, megnézem magamnak milyen az ottani meló, majd ha minden jól megy követ a család is. Úgy éreztem kész vagyok a kihívásra. A játszmák a zsebembe voltak, kiszúrtam már őket messziről. A kommunikációmban erősnek éreztem magam. Úgy éreztem eljött az idő, hogy előre lépjek. Azt gondoltam, hogy Pécsen majd karriert építek, kiteljesedik az életem, összehozzuk majd a harmadik gyermekünket is. Életembe pedig beköszönt majd a teljes boldogság és vele együtt az abszolút autonómia.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat... Ami ezután jött, fenekestül felforgatta az életemet. Olyan messze állt az autonómiától, hogy azt elmondani nem lehet. Boldogtalanság és keserűség lett úrrá az életemen. Ráadásnak olyan részével is találkoztam a világnak amivel egyáltalán nem akartam. Ma már tudom, hogy ez törvényszerű volt, de akkor és ott még ha eszembe is jutott, nem jelentett vigaszt a számomra. Hogy miért? Mert amikor elkezdesz járni egy új utat, akkor a régiről le kell mondanod...

A bejegyzés trackback címe:

https://acsab.blog.hu/api/trackback/id/tr574320679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.