A négy

2011.06.16. 15:35

Azt mondják az okosok, és ide bele értve az ókori görögöktől, a modern filozófusokig, mindenkit, hogy négy dolog irányítja az ember életét. A Sors, a Körülmények, a Szölői nevelés, és a Szabad Akarat. Ha belegondolunk ez valóban így van.

A Sorsunkat meghatározza nagyon sok minden, testfelépítés, természet, szerencse, intelligencia, érzelmi fejletség. A Körülményeink az ország ahova születtünk, az éghajlat, a környezet. A Szülői nevelés megadja azokat a jó és rossz sémákat amiknek a segítségével túlélünk. Végül de nem utolsó sorban a Szabad Akarat. Annak aki az autonómia útját járja ez a legbecsesebb. Az önálló mérlegelés, a döntéseink, az érdekérvényesítésünk. Ezek a gerincei az öntörvényűségnek.

Elmélázok itt egy darabig. Véleményem szerint ez az egyetlen olyan ajándék az életünkben amit értékesnek kell tartanunk. Minden más múlandó, átmeneti. Lehet ez pár embernél kiveri a biztosítékot, de akkor is így van. Nem kicsinyítve azoknak a "értékeknek" a hasznosságát, vagy hatékonyságát amiket ilyenkor hallani szoktam (gyerekek, család, pénz, hatalom, népszerűség, tudás stb.), be kell látni, hogy ezek az autonómia szemüvegével nézve eltörpülnek a Szabad Akarat mellett. Ilyenkor jön az érv, hogy ez önző dolog. Legyen az! Bár szerintem akik ezt önzésnek tartják, azok tévednek. Hiszen őket is ez a négy dolog irányítja. Csak ez szerintem amolyan strucc effektus. A Sorskönyv egyik legnagyobb ereje az, hogy bár néha kényelmetlen, néha nehéz, sőt néha értelmetlen, azt akkor is apu meg anyu adta! Itt vérzik el minden érvelés az ellen, hogy a Szabad Akaratnál nincs fontosabb, bár még nem találtam senkit aki idáig merészkedett volna úgy, hogy a Sorskönyvében él. (Vagy az Ellensorskönyvébe.)

Na, de vissza a történethez. Szóval mikor elkezdtem a középiskolát éppen váltak a szüleim, és én anyámmal Újpalotára költöztem. Nem is volt rossz. Szép helyre és itt is volt nyüzsgés és élet. Laktak itt osztálytársak később barátok. Volt egy szemét telep ahova kijártunk gyújtogatni meg az ott található tárgyakat szétverni. Hej, be szép idők voltak! A suli nem érdekelt, nem különben a lányok. Sokat olvastam, játszottam, érdeklődtem a számítástechnika iránt. Jó volt.

Persze anyámmal továbbra se volt könnyű de ekkorra már más volt a meglátásom az egészről. A szüleim válása amelet, hogy nyilván egy sor kellemetlen dolgot jelentett, akarva akaratlanul jól sült el. Ezt akkor nem értettem, de a család felbomlásával megszűnt az a biztonság amit minden gyerek érez mikor kicsi. Ha akkoriban erre gondoltam én egyáltalán nem bántam ezt a felbomlást. Végül is pár év és amúgy is a saját utamra kell majd indulnom, mert azt világosan láttam, hogy én amint lehet le akarok koccolni innen. Nem éreztem lelkiismeret furdalást emiatt, és azért küldök innen egy nagy-nagy gratulációt a szüleimnek, hogy abban, hogy a saját utamat járjam soha sem akadályoztak. Hát mint azt már párszor leírtam az éremnek mindig két oldala van...

Így utólag visszagondolva hamar elszaladt az a négy év. Végre elkezdtem nőni is, na de nem kell valami nagy dologra gondolni. Valójában csak megnyúltam, így lettem 180 centi de sok kilót nem szedtem fel hozzá. Az egyetlen jó dolog az egészben, hogy azóta is így nézek ki és valószínűleg így lesz ez az elkövetkezendő 20 évben is.

Voltam szerelmes is. Nagyon kemény volt! Egy bulin megcsókoltam egy lányt, életemben először. Ezután engedte, hogy haza kísérjem. Na én ettől azt hittem, hogy most akkor mi járunk. Hát, Ő nem így gondolta. Ennyi. :D

A suli amellett, hogy egy végeérhetetlen dzsemborinak tűnt elkezdte megmutatni, hogy milyen is a világ. Emlékszem milyen mérges voltam amikor valami igazságtalanságot tapasztaltam a tanárok részéről. Nagyon nehezen viseltem, hogy a szüleim ilyenkor mindig a tanár pártját fogták. Természetesen nekem a reakcióm erre az volt, hogy még inkább hinni kezdtem az igazamba. Annyira érdekes így utólag, hogy már akkor látszódtak a jelei annak, hogy nagyon el tudom határozni, hogy mit akarok. Hmm, kíváncsi vagyok, hogy én tudom e majd támogatni a gyermekeimet ezekben a törekvéseikben.

Meg volt a lázadás is. Volt, hogy kopaszra nyírattam a fejem és egy tincset meghagytam hosszúra. Na az egy érdekes eset volt. Az egyik tanár tiszta ki volt akadva emiatt. Anyám persze a tanár mellé állt. Komolyan mondom, hogy nem értem azt, hogy egy kamasz gyereket miért kell minden áron korlátok közé szorítani, amikor éppen az a kamaszságának a lényege, hogy keresi a szabadságát vagy másképpen szólva az autonómiáját. Ha én is ilyen leszek kérem lőjön le valaki.

Szóval olyan voltam mint minden más kamasz gyerek. Életem a világom és elkezdett kialakulni a személyiségem. Aztán egyszer csak vége lett a sulinak, és jött az első nagy pofon az Élettől...

Szerző: ACsab

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://acsab.blog.hu/api/trackback/id/tr172989586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cheoppy 2011.06.17. 00:24:12

Ugye lesz folytatása? :) Hogy mi is volt az az első nagy pofon?

ACsab 2011.06.17. 10:35:32

@cheoppy: Hát persze, hogy lesz, de nem ígérek semmi, hogy mikor. Ezt csak akkor tudom írni ha ihletem van. :D Amúgy tök jó, hogy vannak olvasóim! Köszönöm.

ACsab 2011.06.20. 15:23:04

@cheoppy: Na tessék azóta már két bejegyzés is, azt semmi reagálás! :D

cheoppy 2011.06.20. 17:37:25

@ACsab: épp vidéken vagyok, itt nehézkes mobilnetet fogni és olyan vígan netezni, mint a székesfővárosban, és már 17 olvasatlan RSS elemem van (a tieddel együtt), a napokban sort kerítek az olvasásra, no para!