Quo vadis

2011.01.07. 09:46

Nem tudom tudományos alapossággal bizonyítani, de talán nem is kell, hiszen ez nem egy tudományos igényű blog. Az előbbi postban kifejtettem azokat a gátló parancsokat amiket be tudtam azonosítani, ezek jó része érthető és erős formában tetten érhető az életemben, egy része csak lappangva itt-ott. Az elméletem egyébként mindössze annyi, hogy szvsz minden gátló parancsot megkapunk gyerekkorunkba, csak van ami dominál és van ami nem annyira. Ha nem is s szüleinktől kapjuk ezeket akkor a környezet, a nagyszülők, a pedagógusok, a társadalom.

Az elméletem lényege a következő. Mindannyian megkapunk minden olyan impulzust ami alapján kialakul az összes gátló parancs, aztán az impulzusok erejétől és a saját hajlamainktól függően fixálódik a "kedvenc" gátlás. Hogy egy kicsit érthetőbb legyek, mondok egy példát. Vannak olyan emberek akik hajlamosabbak a hízásra genetikailag. Ha olyan családban nőnek fel ahol a "bánat evés" élő jelenség, és ezt el is tanulják, akkor nagy valószínűséggel ők is azzal a problémával fognak szembesülni, hogy nehéz helyzetekben hülyére zabálják magukat, mert úgy érzik megnyugtatja ez őket. Ha viszont a sors furcsa fintora folytán olyan családban nőnek fel, ahol az evés természetesen módon van kezelve, akkor lehetséges, hogy értetlenül állnak majd a "bánat evés" jelensége előtt. Előző esetben valószinüleg súlyos problémáik lesznek a testméreteikkel, utóbbi esetben viszont lehetséges, hogy lesz rajtuk egy kis párna itt-ott de nem is fogja őket zavarni ez.

Mit is akarok mondani ezzel? Azt, hogy bár tényként kezelem a Sorskönyv létezését, és magam is azon dolgozom, hogy minél jobban függetlenedjem tőle. Megnyugtató a gondolat, hogy nem teljesen függünk tőle. Léteznek olyan tulajdonságok, és olyan motivációk bennünk amik nem feltétlenül a gyerekkori folyamatok eredményei. Valójában jó hír ez. :) 

Az autonómia és az önismeret kéz a kézben járnak. Aki autonómiára törekszik annak önismeretre kell szert tennie, és vica-versa. Mivel ez egy olyasmi blog is akar lenni ami leírja azt, hogy milyen az autonómia útján járni, leírom most, hogy mit figyeltem meg magamon, és ez, hogyan segített nekem.

Gyerekkoromban volt egy dolog amit magamban csak kis hangnak hívtam. Azt vettem észre magamon, hogy néha ez a hang megsúgja mit kell tennem, ahhoz, hogy elérjem céljaimat. Mára azt gondolom, hogy ez egy olyan tulajdonság amit leginkább úgy jellemezhetnék, hogy elegendő mennyiségű információ esetén, képes vagyok a helyes következtetést meghozni. TA nyelven szólva, elég izmos Felnőttem van.

Alapból komoly és megfontolt ember vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy néha nem csinálok őrültségeket, vagy nem engedem el magam. Egyszerűen tudom magamról., hogy átgondoltan élem az életem. Különbséget tudok tenni, helyes és helytelen között, ami persze nem azt jelenti, hogy mindig helyesen cselekszem, de legalább tudom, hogy most nem ezt kéne csinálni. :) Érdekes módon egy nagy tanulság is fűződik ehhez a két dologhoz, nagyon nagyon sokáig abba a hiteben éltem, hogy ez a képesség mindenkiben meg van, és ennek alapján mindenkit jobb belátásra lehet bírni. Mára konstatáltam a szomorú tényt, hogy ez nem így van. Igen kellemetlen élményekben volt részem míg idáig eljutottam.

Hidegen hagynak az anyagi világ hívságai. Rohadtul nem érdekel milyen autóm van, csak négy kereke legyen és guruljon. Nem érdekelnek sem a márkák sem a trendi cuccok. Igen alacsony az igényszintem, ha az meg van jobb szeretek valami mással foglalkozni mint a javak hajhászása. Ez nagyon jó tulajdonság, ezzel könnyen lehet élni. Cserébe viszont iszonyatosan hiú vagyok. Ezt sokan nem tudják rólam mert gondosan rejtegetem, vagy ha mégis tudják akkor rosszul csinálom. :) A lényeg, hogy szeretem magam nézegetni a tükörben, kényes vagyok a frizurámra, a megjelenésem is fontos számomra. Sőt utálom ha nem adnak a véleményemre, ha általánosítanak a személyiségemre vonatkoztatva (ÉN EGYÉNISÉG VAGYOK !!!). A hiúságom sokszor kevélységgel is párosul, lenézem a buta embereket, az együgyűeket, azokat akik nem képesek kilátni a saját kis világukból.

Imádom provokálni az embereket. Tudom ez nem túl jó tulajdonság, de egyszerűen képtelen vagyok ellenállni. Ha szembetalálkozom egy vaskalapos figurával, zsigeri bizsergést érzek, hogy kizökkentsem a szénné szabályozott gondolkodásából. Mérhetetlen elégedettséget érzek akkor ha önellentmondásba tudom keverni. Hát ja, mindenkinek meg vannak a gyengéi. :)

Végül pedig az állandó gondolkodás. Egyszerűen képtelen vagyok kikapcsolni a gondolataimat. Sokszor azt veszem észre, hogy párhuzamosan gondolkodok különböző dolgokon. Sokszor éreztem azt, hogy bár ne ilyen lennék! Bár én is csak bambulhatnék bele az Univerzumba! Irigyeltem azokat akik meg tudják azt tenni, hogy egyszerűen nem gondolkodnak csak élnek bele a vakvilágba. Már tudom, hogy ez egy áldás, ha ez nem lenne akkor nem lehetnék az ami. Akkor hírből se ismerném az autonómia útját. nem mellesleg nem lennének olyan kapcsolataim amilyenek vannak. De erről majd később.

Idővel persze sok egyéb tulajdonságomat is kielemeztem, majd megértettem, és elfogadtam. De ezekről biztosan tudom, hogy valahol a természetemből és az általam "saját anyagnak" tekintett részemből vannak. Igazándiból mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy a fenti tulajdonságok eredményeképpen ráléphettem egy olyan útra ami visz valahova.

Szerző: ACsab

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://acsab.blog.hu/api/trackback/id/tr182566843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Roquentin 2012.10.04. 11:11:23

Valóban érdekes és hasznos tevékenység olykor provokálni másokat - pláne, ha nem csupán öncélú szórakozás az egész. Sokszor hasznára lehet ez magának a provokált személynek is, hiszen a mindennapi rutinból kizökkentett, felriasztott ember akár egészen új szemszögből pillanthatja meg - a már minden ízében unalomig ismertnek gondolt - világát. Egy ilyen rácsodálkozás pedig mindenképpen hasznos, építő tapasztalat.

Persze, az már nem túl szerencsés alkat, ha valaki kizárólag mások provokálásában lát örömöt - de ugyanakkor ő maga leválaszthatatlanul csimpaszkodik aktuális és megrendíthetetlen világképébe. Aki másokat provokálni akar, annak neki magának is nyitottnak kell lennie arra, hogy véleményét, nézőpontját időnként kritika tárgyává tegye. Ennek hiányában sekélyes, hiteltelen önigazolási kísérletnek tűnik csupán mások vaskalaposságának kifigurázása.