Nos, folytatom akkor.

Amikor elmúlik az eufória, és megszokottá válik egy esemény, akkor mindig eljönnek azok a percek mikor elkezd kattogni az agyam. Általában ilyenkor mérlegelek, és döntök, de most ott dübörgött a fejemben a kérdés: - Milyen apa leszek?

Ekkor még nem tudtam, de talán ez volt az a pont mikor ráléptem az autonómia útjára. Itt még vissza lehetett volna fordulni, de persze nem így történt. Afelett érzett aggodalmamban, hogy vajon jó apa leszek-e vagy sem. Elkezdtem tanulmányozni a gyereknevelés témakörét. Nem gyakorlati tanácsra volt szükségem, azt gondoltam, hogy ügyes gyerek vagyok én feltalálom majd magam. Hanem arra volt szükségem, hogy valami fajta képet kapjak arról, hogy milyen is az optimális gyerek nevelés. Hamar képbe kerültek gyerek pszichológiáról, személyiség fejlődésről, szülő gyerek viszonyról írt könyvek. El is olvastam mindent becsülettel. Készültem testben és lélekben egyaránt. A terhesség könnyen ment, a feleségem nagyon derekasan viselte a terhességet.

Megszületett az első fiam. Van három pillanat az életemben amit soha nem fogok elfelejteni ez biztos, olyan élesen égtek bele a memóriámba. Az egyikről már volt szó, a másik kettő pedig a fiaim születése. Az első pillanat amikor megláttam egy ember érkezését közénk, annyira döbbenetes volt számomra, hogy azt hittem megállt a forgásában a világ. Mintha minden kimerevedett volna. Mintha csak és kizárólag az az egy pillanat létezne és semmi más. A legerősebben ezt az első fiam születésénél tapasztaltam. Azt gondolom, hogy ez a jelenlét. Azt hiszem ez egy különleges dolog. De egyvalami biztos, én tudom, hogy volt olyan pillanat az életemben amikor 100%-ig jelen voltam, tehát képes vagyok rá. Ha bármikor is ingadoznék az autonómiába vetett hitemben csak erre a pillanatra kell gondolnom, és máris meggyőzöm magam, hogy erre kell törekednem. Ez az formája a létezésnek ahogy élni kell. Persze sietve hozzáfűzöm, hogy az nagy ökörség ha valaki minden pillanatot így akar megélni, mert nyilván való hogy nem lehet. De jó ha vannak ilyenek mert tudjuk, hogy mihez kell tartani magunkat.

Szóval ott volt köztünk egy új élet, egy új remény, egy picike, gyönge testbe zárva, aki védelemre szorul, és mindenféle ösztönöket generált bennünk. Akkoriban jóval fiatalabb voltam, mondhatni akkor voltam erőm teljében, ráadásul majd szét vetett a büszkeség, hogy apa lettem, igazi családot alapítottam. A feleségem a szülés után nagyon rosszul lett, majd három hétig ápolni kellett, csak aludt meg etette a gyereket, minden mást nekem kellett csinálni. De volt az egésznek egy olyan hangulata ami elűzte az aggodalmakat, a félelmeket, és megkezdődött egy újabb utazás ami az életem végéig fog tartani, és nagyon jó volt ez így.

Lassan belezökkentünk az új kerékvágásba. Visszamentem dolgozni, és minden nap siette haza a szerető családomhoz. Nevelgettük a gyereket, valami csodával határos módon mindig jelen voltam a fontos pillanatoknál, az első átfordulásnál, lépésnél, szónál. Jah, ilyet is ritkán hallani, de ez első szava az volt, hogy "apa". :D

Aztán, egy szép napon találtam otthon egy könyvet. Puritán kis darab gondoltam. Ilyen kék színű, jellegtelen darab. Ám a címe: Emberi Játszmák. Felvettem, belelapozgattam. Az én étvágyamnak inkább csak egy füzet. A feleségem kölcsönözte ki a könyvtárból. Az első pár oldalt elolvasva hümentettem egy nagyot, majd a táskámba dobtam és el volt döntve, hogy ezt ki fogom olvasni. Akkoriban egy nagyon racionális és gondolkodó embernek tartottam magam, aki ráadásnak az informatikában forog, ahol minden elvileg egzakt. (Aztán persze nem) Óriási hatással volt rám a könyv. A kommunikáció modellezhető ilyen egyszerű módszerekkel? Rejtett tarnzakciók? Játszmák? Olyan újdonságokkal ismerkedtem meg amik rengeteg mindent megmagyaráztak az akkoriban foglalkoztató dolog közül. Amikor megtudtam, hogy van egy folytatása a könyvnek azonnal megvettem. A Sorskönyv olvasása után, csak felemeltem a fejem, döbbenten bámultam magam elé, majd kinyitottam az első oldalon, és elkezdtem előröl olvasni. Egész egyszerűen nem hittem el, hogy ez igaz lehet, de belül éreztem, hogy ez most megfogott. Valami ilyen érzés lehet megtalálni a Szent Grált.

A sorskönyvből azóta két példányom van, az egyik ronggyá olvasva már. Ugyanis hetekig, hónapokig elő-elő vettem. Olvasgattam. Ez hogy is van? Az hogy is van? Játszmákból, sorskönyvek, programok ? A szüleinktől kapjuk? Futtatjuk őket? De vannak saját elhatározásaik is? Melyik melyik? És az a nyomasztó gondolat, hogy lehet, hogy soha nem is tudjuk meg?

És a végén mindig ott a megkerülhetetlen kérdés: Akkor, végül is ki vagyok én ???

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.